Cs.E.Sz.K... 5. Új élettel új ismeretség is jár

Hideg kezek húztak fel a földről. Lábam remegett, ahogy meleg felsőtestének préselt engem.  

-E-et-hhan...-dadogtam berekedve, halkan.-Me-menj, h-hagy-hagyj, k-kér-lek... 

-Nem, Hella...Szükséged van ránk!-ölelt át mégjobban.  

-Kér-lek...-mondtam. 

Hogy miért akartam, hogy hagyjon? Egy ismeretlen erő indult meg az ereimben. Késztettek a támadásra, a szeretettel érkezett Ethanra.  

Kezem akaratlanul is a fiú pólójába akaszkodott. Egy nagy lökést mértem a mellkasára, melynek hatására a szemben lévő graffitis falnak vágódott. Fejét beverte, elájult. Halkan felsikítottam. Határozottan kikaptam a zsebéből a telefonját. A telefonkönyvében kutatva Pollit hívtam fel.  

-Tizenkettedik panellház...Ethan...-súgtam, majd letettem. 

Visszacsúsztattam a helyére az eszközt. El akartam futni, de nem volt szívem itt hagyni Ethant. Mi van ha kirabolják? Vagy még rosszabb! Ha elrabolják?! Elbújtam a bokorba és onnan figyeltem az ájult fiút. Egy-két perc múlva megjött Polett és Zed egy másik fiú kíséretében. A lány ijedten forgolódott. Motyogott valamit, mire a sötétkék hajú, ismeretlen fiú elkezdett jobbra balra nézegetni. Pillanatokkal később a tekintetünk összeakadt. Megtalált. Kikényszerített a bokorból. Akaratomon kívül indultam el feléjük. 

Ő irányította a testem. Nem tehettem semmit. Megálltam velük szemben.  

-Hella...Te...Te voltál?-fordult felém Polli. 

-Sajnálom! É-én... Én csak...-kezdtem el sírni.  

-Álszent liba! Hogy képzelted? 

-Nem tehetek róla! 

-Aha...Csak úgy heccből nekivágta magát a falnak. Ne is próbáld menteni magad! 

-Polli...Én...Sajnálom! 

-Nem megyünk vele sokra! De tudod mit? Én is sajnálom! 

Pollett keze csattant az arcomon. Zed lábához estem. Erősen megmarkolta a felkaromat, úgy húzott fel. 

-Nem szerettem volna, hogy ez legyen... Te okoztad... Soha többé nem akarlak a fogadott öcsém, vagy a családunkból bárkinek is a közelében látni! Takarodj ahova akarsz...-köpte a szavakat. 

Bevallom...Nem kellett volna Ethant bántanom. De nem tehettem ellene... Zed ellökött a kisutca felé. Imbolyogva mentem a hajnalodó utcán. Mikor már nem láttak, sírva fakadtam. Mindenkit elvesztettem... Ezt csúnyán eltoltam! Valamit ki kell találnom...  

Egy sikátor mellett mentem el. Bentről egy lány visítása és fenyegető férfi hangok szűrődtek ki. Segítenem kell! Lassan elindultam befele. A hangok kitisztultak. 

-Hagyjon! Nincs nálam pénz!-kérlelte a férfit a lány. 

-Ha nincs pénz, téged viszünk! Mindjárt jön a társam a kocsival!- röhögött fel a fickó. 

Ahogy a kukák mellé értem, láttam, a falnak háttal ülő, tejfehér hajú lányt, előtte a támadóval.  

-Hé!-mondtam, miközben dobbantottam a lábammal. 

A fickó felém fordult, arcát tipikus rablómaszk fedte. Mögöttem felnevetett egy másik fickó.  

-Így járnak a hősök!-gyalogolt közelebb. - Inkább mentél volna tovább, de így... Téged sem hagyunk itt, kedveském! 

Mindkét táskámat a kukákhoz dobtam. A fickó felé fordultam. 

-Talán a többi így jár... De én nem vagyok hős, csak különleges...-kezdtem araszolni felé. 

Felé fordítottam a sárga, a sírástól vérben forgó szemeimet. Ökölbe szorított kézzel lódultam neki. Minden ütésemet kivédte. Aztán a tökéletes csel jutott az eszembe. Bal kézzel ütötten felé. Amíg azt próbálta kivédeni, sípcsonton rúgtam majd jobb kezemmel hasbavágtam. Ő a fájdalomra összpontosított, én a falhoz vágtam. Győzelemittasan fordultam a másik felé. Az felrántotta a lányt és el akart mellettem slisszolni. Utána fordultam. Elkaptam a nyakát és visszarántottam. Elesett, a lányt pedig húzta volna magával, ha én meg nem fogom a csípőjét és magam mögé nem húzom.  

Mikor a fickó fel akart tápászkodni, egyszerűen leütöttem. Felkaptam a táskáimat és magam után húzva a lányt, kivágtattam a sikátorból.  

-Mi a neved?-lassítottam le, mikor már kellő távolságra voltunk a támadóktól.  

-Leila Uliten, a tiéd?-vigyorgott a hófehérke. 

-Hella...  

-Ahm, köszönöm, hogy megmentettél, Hella! 

-Ugyan, semmiség!-rántottam meg a vállam.-Hazakísérlek, ha szeretnéd... 

-Hát, ha ráérsz, akkor elfogadom... 

-Úgysincs dolgom... 

Meg semmim se, tettem hozzá magamban. Leila irányított, én meg csak mentem mellette. Újra és újra lejátszódott a szemem előtt a sikátori eset. Tetszett, hogy olyan erős vagyok, de... Valahogy olyan, mintha nem én lennék.  

Megérkeztünk az úticélhoz. Egy babakék ház állt előttem, sötét tetővel, sok ablakkal. Itt ott sárga függöny libben ki a leeresztetlen redőny alatt. Arra a napra emlékeztet. Az első randim hogy végződhetett így?!  

Akaratom ellenére lettem betessékelve a házba. Kissé nagyobb darab, tejfelszőke hajú nő libbent a szűk előszobába. Szorosan átölelte a lányát majd felém fordult. 

-Te ki vagy?-kérdezte. 

Már szóra nyitottam a számat, mikor Leila közbevágott. 

-Anya!-kezdte mesélni.- Hazaúton megtámadott egy fickó, majd jött a haverja, Ő pedig-itt rám mutatott- megmentett tőlük! 

-Hmm, csakugyan? Akkor...Kerülj beljebb! 

A nappali ajtóba lepakoltam a cuccom. Ekkor tűnt fel valami. Otthagytam a képes könyvemet a kukáknál! Végülis, mindegy... Besétáltam a nappaliba. Középen, a kanapén, két 12-13 éves fiú játszott az xboxon. Az egyik kiköpött Leila volt, a másik egy kis fekete hajú, barna szemű fiúcska. Rám se hederítettek addig, amíg Lei fel nem rángatott a szobájába.  

Enyhén meglepetten néztek utánunk.  

Egy cuki, babarózsaszín szobába lettem beinvitálva. Fehér bútorok és ami a legjobban meglepett: Rockbandák poszterei a falon. Leültetett az ágy szélére és megmutogatta a kedvenc ruháit, az iskolai egyenruháját meg mindent. Nem hiszem, hogy volnának barátai. 8.-os, zenész lány, gyönyörűen hegedül. Az anyja vacsorára marasztalt, de nem fogadtam el. Készülődtem indulni. Az ajtóban Leiék édesanyja megállított. 

-Ha már vacsorára nem maradtál, fogadd el ezt a pénzt!-nyújtott felém 45 Chralt  

-De...-nem akartam elfogadni. 

-Nincs de! Fogd, a tiéd! 

Kezembe nyomta a pénzt. Nagyokat pislogva szuszakoltam a zsebembe. Elindultam a hideg utcán. A Mákvirág utca sarkán hatalmas neon betűt rikítottak: Keena Hotel Non-stop! . 

Mit veszíthetek? Beléptem az ajtón. Bent piszok és hangzavar fogadott. Korombeliek landalíroztak. Olyan volt az egész hely, mintha egy üres kocsmában tartanának családi napközit. Fa padló, fabútor, minden fa! A bárpult mögött egy középkori csaposnő ruhás, nálam talán 5 évvel idősebb lány állt. Lassan elé sétáltam.  

-Bocsánat, mennyi a szállás egy estére?-szólítottam le. Furcsán nézett rám.  

-10 Chral, kaja nélkül, reggel 8-ig.-válszolt. 

-Rendben, akkor csak egy estére maradnék! 

-Mondd csak, hány éves vagy? 

-Tizenöt... 

-Nem lenne jobb otthon alcsikázni, anyuci szoknyájánál? 

-Tulajdonképpen nincsenek szüleim...De ne érdeklődjön felfele!  

Farkasszemet néztünk. Morogva akasztott le egy kulcsot a falról. Felkísért a 2. emeletre, majd a 73-as szobába tessékelt be. 

-Holnap fizethetsz!-dobta oda az ajtónyitót, majd kiviharzott. 

Egy lepukkant szobában voltam. Szürke falak, fapadló. Egy rozoga ágy volt bent, egy nagy szekrénnyel és éjjeliszekénnyel. Szűk fürdő társult mindehhez. Lecuccoltam a szekrény aljába. Kivettem némi tiszta ruhát és elmentem lefürödni. 

Eredetileg aludni akartam, de meggondoltam magam. Felvettem egy sötétszürke pólót sötét farmerral. Fakósárga, belebújós kapucnis pulcsit kaptam magamra. Belebújtam az otthonról elhozott bokacsizmámba. Otthon... Fogtam némi Chralt, bezártam az ajtót és lesétáltam az előtérbe. Mint egy tipikus hotel.... Főleg, hogy tényleg egy hotelban vagyok! Lehuppantam a pultos csajjal szemben. Egy cherry kólát kértem, azt iszogattam. Egy nő ült le mellém. Ruhája vörös, térdig érő, ujjatlan, garbó nyakkal. Az egészet csipke borítja. Haja csupán egy tónussal mélyebb árnyalatú, hosszú fonatban lóg mögötte, jóval túl ér a bárszék ülőkéjén. Arcát széles karimájú kalap rejti, arról világospiros muszlin ereszkedik a vállára. Körme és körömcipője is ugyanolyan színű. Én már-már soknak is találtam ezt a mennyiséget.  

-Szia.-köszönt. Hangjából ítélve igazi felnőtt nő.  

-Ha-Hali...-nehezen ejtettem a szavakat.  

-A nevem Via, de neked nem kell bemutatkoznod. Figyellek egy ideje... 

-Tessék?! 

Eeeez, mi ez?! 

Értetlenül néztem rá. A pultosra pillantottam, aki fél szemöldökét megemelve hallgatta az idegen nő szavait. 

-Ne félj Heléna! 

-Hella... 

-Bocsáss meg, nem hallottam eddig erről a névről, azt hittem, becenév. 

-Mit akar?! 

-Ne siess annyira előre! Szóval, ott jártam, hogy figyellek. Tudok mindent. 

-Ugyan...  

-Tudom, hogy miért vagy itt... Láttam, a sikátori esetet, ott voltam a temetőben is. A 19. panelházról is tudok... 

Lefagytam. Akkor... Ethanék veszélyben vannak! Zaklatottá váltam, de igyekeztem nem kimutatni.  

-Hülyeségeket beszél! 

A hangom remegett, nem tudtam leplezni az ijedségemet. A nő kissé felemelte a fejét. Láthatóvá vált a vékony, vérvörösre rúzsozott ajka, amint önelégült mosolyra húzódik. 

-Attól független nyugodtan végighallgathatsz... Nem akarok egyebet, csupán téged, ha velem jössz, nem esik bántódása se Zednek, se Ethannek, se senkinek! Jól gondold meg, a barátaid életén üzletelünk. 

-Nem is a barátaim... 

Meggondolatlan voltam, nem kellett volna ezt mondani.  

-Holnap reggel, 7-kor, itt leszek... Pont mint ahogy te is, majd folytatjuk ezt a beszélgetést, kicsi Hella... Egy dolgot tudnod kell, az itt lévőkkel kapcsolatban! Ne emlegesd, hogy mi vagy, mert azt hiszik, te vagy a vezér... 

Ezzel lassan felállt és elhagyta az épületet.  

Lependerítettem az utolsó kortyot a kólámból és a szobámba mentem. Ez a nő nagyon felzaklatott. Holnap elmegyek és szólok Polliéknak, hogy veszélyben vannak. Átöltöztem pizsamába és lefeküdtem aludni. 

,, Egy mezőn nyitottam ki a szemem. Gyönyörű vadvirágok ragyogtak a réten,   felfedezetlen erdők ölelték körbe a tájat. Csak körülöttem, egy nagy körben volt szétégve a fű. Szárnyaim szétterültek mögöttem. Feltápászkodtam a Földről. Meztelen talpamat, mikor a kör szélére helyeztem, éles fájdalom kezdte kínozni.  

-"Csak az erdőig bírd ki!"- súgta egy lány hang. Futni kezdtem a fák felé. Bőrös kipirosodott, fájt. Már alig kaptam levegőt, mikor átugrottam az utamba álló fatönköt. Ahogy belibbentem a sűrűbe, átestem valamin. Egy kis szegény mókus volt az, de eltért a szokásostól: Bundája sárgás volt, szeme kék. A felismerés vágott arcon ebben a pillanatban. Ez Ethan, és rajta estem át, vagyis belerúgtam szegénykémbe, pont, mint amikor újra magukhoz próbált invitálni. Kecses őz lépdelt oda, orrával megbökte a mókust. Arca szomorú, szemében ott csillog Polett minden bája. Körbepillantottam. Mind itt voltak. Zed is, egy nagy, Koromfekete, vörös szemű farkasként. Mind szomorúak voltak... És ez az én hibám. Leguggoltam és az ölembe vettem a mókust. Végigsimítottam az őz fején és átöleltem a farkast. Vagy húsz állat vett körbe. Hatalmas szarvas előkelőn elém sétált, majd fejet hajtott. Nem ismertem meg benne senkit. Hátrafordult, majd egy fekete tőrrel a fogai közt nézett újra rám. Felém nyújtotta. Ahogy átvettem tőle, a kezemre fekete folyadék kezdett felkúszni. Lassan ellepte az egész karom, átterjedt a testemre, majd az arcomat is eltakarta... 

 Szürke helyiségben nyílt ki a szemem. Egy  fésülködő asztalnak háttal ültem. Előttem a szekrényre felakasztott koromfekete báliruha lógott. Rajtam harisnya és fekete körömcipő volt, rövid, szürke alsószoknyával. A mögöttem lévő tükör felé fordultam. Megrettentem az ábrázatomtól. Szám feketére, szemem füstösre festve. Arcom beesett, sötét kiemelést adott az arccsontomnak. Hajam furcsán volt fonva, látszott, hogy direkt úgy csinálták, hogy a néha meg-meg csillanó zöld tincs észrevehető legyen. 

Egy vörös hajú lány lépdelt mellém. Fonatom egy kanyarába sötétzöld gyöngydíszt tűzött. Felsegítette rám a ruhát. Bármennyire ellenkeztem volna, semmim nem hallgatott rám. A báliruha egyszerű volt: Csupán térdig ért, szoknyájára fekete muszlin van felfodrozva. Felsejét egyszerű csipke fedte csuklóig. Derékban egy mélyzöld szalag volt felvarrva. A szoknya enyhén kikeményítve elállt a lábaimtól. 

Nyakamba gyöngysor került, majd kivezettek a szobából.  

Az ajtó mellett fekete kapucnis férfi állt, arcát nem láttam, kezét bőr, ujjatlan motoroskesztyű fedte.  

-Kész vagy, gyermekem?-kérdezte az ismeretlen. 

-Igen, apám!-mondtam. Nem én irányítottam a testem, sem a beszédem. Tippem sincs, hogy ki ez a férfi, vagy, hogy miért hívom apának. 

Belekaroltam az idegenbe. Lassan végigkísért a folyosón. Cipőm hangosan kopogott, vízhangzott a térben. Nagy, fa ajtó nyikorogva nyílt ki. Előttem, a fekete szőnyegről árnyak simítottak néha-néha végig a lábfejemen. Egy nagy étkezőasztalhoz értünk. Sötétzöld hajú nő ült nekem háttal. 

-Hella, édes lányom, gyere étkezz velem!-mondta édesen csengő hangon.  

-Rendben, anya...-súgtam. 

A nő felém fordult, de mire az arcát láthattam volna, nagy fénycsóva takart ki mindent." 

Kialvatlanul ébredtem. 6 óra... Tudni akarom, hogy mire kellek annak a nőnek. 

Gyorsan összeszedelőzködtem és levágtattam az előtérbe. Levágtam magam a bárszékre. 

-Mivan, várod a vöröskét?-törölte meg előttem a pultot a csapos lány. 

-Hát...Nem tudom, de érdekel, hogy mit akar tőlem...-mondtam. 

-Miranda Loren,  17 éves, kezdjük elölről!-nyújtotta felém a kezét. 

Elfogadtam a kézfogást. 

-Hella Stevster! Egyedül dolgozol itt? 

-Áhh, nem, öten vagyunk. Az ikernővérem, Amina, és Kristine a konyhában vannak. Michael a pincében van a biliárd asztaloknál, Emese a szobákat rendezgeti. Te? Így egyedül?  

-Hát... Az igazság az, hogy nincsenek se barátaim, se szüleim, se rokonaim... 

-Ohh, az nem jó! Kitartás kislány! 

Miranda rámkacsintott. Megjelent mellette egy lány, aki a kiköpött mása volt, gondolom ő Amina. 

-Any, csere van, tudod!-mondta. 

-Jó, jó, Amy... 

Mira bement hátra, Mina felkönyökölt a pultra. 

-Amina Loren, szolgálatra! Tehetek érted valamit? 

-Hella... Mennyi idő van 7-ig? 

-10 perc!-pillantott az órájára.  

... 

Pontban 7 órakkor hangosan kopogtak a piros körömcipők a parkettán. Leült mellém, majd intett Aminának, hogy menjen odébb. 

-Látom érdekel, hogy mit akarok, ezt örömmel veszem!-kezdte.- Az erődre lenne szükségünk. Nem elvenni akarjuk, hanem, hogy csatlakozz hozzánk. Embermentessé tesszük Frescralt.  

Szemeim elkerekedtek. Me-megölni... A-az e-embereket?!  

-Nem!-mondtam határozottan. 

Felugrottam és az ajtóhoz vágtattam. 

-Via, hagyj ki ezekből a hülyeségekből!-fordultam vissza egy pillanatra.  

-Sötétangyal!-kiálltott fel a nő, miközben rám mutatott. Ijedten fordultam hátra. Rengeteg vörös szempár szegeződött rám.    Elkezdték kántálni: ,, Ark, ark, ark,ark". Mind nekem rontottak. Futottam mint a nemnormális. Mögöttem rengeteg ördög loholt. 13...14...15... Számoltam magamban a panelleket, tudván, nem fogok odaérni a 19.-hez. Már vagy két méter választotta el az üldözőimet tőlem, mikor megpillantottam Zedet és Ethant, ahogy nevetve mennek befelé a panellházba. 

-Segítséég!-ordítottam.  

Mindketten rám vezették a tekintetüket. Szemük elkerekedett. Az ajtót kitárták, várták, hogy odaérjek. A szárnyam! Kell, segítenie kell!  

-"Ne, csak baj okoz, túl nehéz, lelassítana!"-szólalt meg a fejemben Ethan.  

3...2...1... Beugrottam a házba, bokám kitekeredett, megzúzódott. Zed berántotta az ajtót. Előhívta szarvát és tűhegyes fogaival rávicsorgott az ördöghordára, mire azok visítva loholtak el. A két fiú ijedten guggoltak le mellém. A démon kemény arckifejezéssel figyelt. Tudom, hogy most arra gondol, hogy megtiltotta, hogy ide jöjjek.  

-S-sajnálom...É-én...-alig mertem megszólalni.  

Zed az ölébe húzott, felállt majd levitt a pincébe. Mateo valami kenőcsöt kent a bokámra.  

-Mi történt Hella?-kérdezte. 

-Hát... A Keenában száltam meg estére. Valami vörös cuccos nő elkezdett nekem beszélni, hogy mindent tud rólam, meg rólatok, meg ilyenek. Másnap hétkor megjelent, és elmondta, hogy ők embermentessé tennék Freshcralt és oda kellene neki az erőm. Én nem kértem belőle, így el akartam onnan jönni, hogy szóljak erről a nőről, erre az csak annyit mondott, hogy sötétangyal, és elkezdtek kergetni az ördögök.-hadartam. 

Éreztem, hogy Ethan kutakodik az agyamban. Hirtelen mászott ki belőle, majd Zedre pillantott. 

-Szerinted...-ijedt meg a szőke srác. 

-Igen...Ismersz mást, aki vörös, és tud rólunk, de nincs itt?-vágott a szavába a démon. 

-Ehm... Sajnos nem. De hisz ő meghalt, nem?  

-Csakugyan elvitték az emberek, de szerintem lenne olyan ravasz, hogy kialkudja magát... És szerintem minket cserélt el, magáért...Hella... Flavia volt a neve? 

-Viát mondott, de... Lehet a teljes neve az. 

Csak bólogatott.  

-Zed, nem gondolhatod komolyan! Pont te? Te, aki mindentől óvtad, mert fajtádbeli volt?  

-Fogd be, Ethan! Szeretlek, mint testvért, de nem tűröm, hogy bármi ilyesmit a fejemhez vágj! 

-Hagyjuk, Zed... Nem éri meg összeveszni, hisz lehet nem is ő volt... Ő nem ölne embert... 

A démon nem mondott tovább semmit. Nekitámaszkodott az ágy szélének, elmerült a gondolataiban. Semmit nem értettem, de lényegtelen volt jelen pillanatban. Más érdekelt. Bocsánatot akartan kérnii mindenkitől. 

-Ethan, én...-nem jött szó a számra.-A-annyira...Sajnálom, nem akartalak bántani!-mondtam végül, sírva.  

-Ugyan, Hella... Senki nem haragszik rád!-ölelt át. 

-Hella, mégegyszer felajánljuk az ittmaradást, de utolsó esély!-lépett az ágyhoz Mateo. 

-Maradok, é-és... Köszönöm! 

Lecsusszantam az ágyról. Fájt a bokám, de nem annyira, hogy ne tudjak rajta járni. Kibaktattam a táskámért, majd a fiúkkal felmentünk az emeletre. Vagy tíz meglepett szempár fúrt lyukat belém. 

Meleg mosolyok villantak felém. A csapat javarésze örült nekem, a többi nem is figyelt úgy igazán. Azt hiszem, jó lesz nekem itt, köztük...