Cs.E.Sz.K... 6. A fekete doboz

Megérkeztem az új résszel! Körül-belül ilyentájt fogom kitenni most már az új részeket, ha minden összejön. Jó olvasást!

Többször megkérdezték, miért csináltam. Miért futottam el, miért bántottam Ethant. Nem tudtam válaszolni. Egyesek morogva otthagytak, néhányan csak egy bizonytalan mosolyt ejtettek. Szomorú pillantásokat vetettem a balomon lévő Zedre. Törökülésben ült, hátát a falnak támasztotta. Kifejezéstelen arccal bámulta a plafont. Aztán elkapta a tekintetem, és nem engedte. Egy könnycsepp gördült le az arcomon. A bűntudatom kényszerítette ki. A fiú lassan felállt és megállt előttem. Jobb kezét az állam alá csúsztatta, úgy kényszerített rá, hogy a szemébe nézzek. Másik kezével letörölte a könnyemet.

-Én megbocsátok, de legközelebb vigyázz!-mondta, majd eltűnt.

Ethan kacagva levágta magát mellém, de hozzám nem szólt.

***

Hamarosan elérkezett  az este. Polli segített kipakolni a szekrénybe, bár ő is rendesen pikkel rám. Fürdés után legszívesebben az ágyamba bújtam volna be, de Lilith megállított.

-Hella! Sötét angyal vagy, elég méretes szárnyakkal. Lehet még új a dolog, de holnap megtanítunk téged repülni! Hidd el, élvezni fogod! Majd neked is biztos fognak tetszeni az ijedt emberek arcai!-nevetett fel.-Na, de menj aludni, nyolckor fent várlak a tetőn!

A szőke lány intett, majd elment aludni. Én is ledőltem, de elég nehezen aludtam el. Polli halk szuszogásának ritmusa ringatott álomba.

,,Egy széles márványkorláton álltam, ami egy hatalmas erkélyhez tartozott. Telihold volt, mely zöld színben úszott. Szárnyaim lazán a hátamra simultak. Fekete hajam lobogott a szélben, s egyszer-egyszer az arcomba csapódott. Lassan a fülem mögé tettem, mely olyan hegyes volt, mint a filmekben a tündéreké. Aztán elrugaszkodtam. "

A felrepülésig már nem jutottam el, mert valami halk kaszmatolás felkeltett. Egy maszkos alak kutakodott a cuccaim közt. A fiók aljából kihúzta a fekete dobozkát. Kinyitotta, és tett bele valamit. Nem vártam tovább, ám mire landoltam volna az illetőn, az eltűnt. A fejem a szekrénynek ütközött, elájultam.

*Zed*

Ismeretlen emberek szaga és egy csattanás ébresztett. Elengedtem Ethant, akit eddig öleltem. Furcsa szokásom ez, de azért ragadt meg, mert kicsikoromban mindig a macskával aludtam. Polliék szobájából áradt az ismeretlen aroma, és a dübbenés is onnan jöhetett. Besiettem. Polli ijedten ült az ágyán, Hella pedig a földön, a fejét fogta, látszott rajta, hogy kissé émelyeg. Leguggoltam hozzá, és már borult volna hátra, de a átkaroltam.

-Hella, mi történt? Jó vagy?-kérdeztem.

-Itt volt valami fickó. A cuccaim közt turkált, keresett valamit. El akartam kapni, de eltűnt!-mondta halkan.

-És nekiestél a szekrénynek?

-Igen, és kissé szédülök.

A térdei alá csúsztattam a kezem, és felfektettem az ágyára.

-Azt kereste…-mutatott egy kis dobozra, ami a földön volt.

Lehajoltam érte. Leültem Hella mellé, úgy nyitottam ki.

-Sötét van, nem látom mi van benne!-puffogott a lány.

A fekete kartondoboz tartalma egy kép volt, egy sötétzöld hajú, menyasszonyruhás nőről, aki börtönrácsokhoz volt láncolva. Volt még egy másik, amin egy barna hajú, kék szemű nő gyűrűt cserél egy hasonló hajszínű, zöld szemű férfivel. Mind e mellett egy fekete, díszes medált leltem, aminek a közepén egy zöld kő volt, melybe alig láthatóan valami írást, és egy szárnyat véstek.

-Mi az?-kérdezte Hella, mikor kiemeltem.

-Egy nyaklánc, és két kép.-válaszoltam.

-Te látsz a sötétben?-képedt el.

-Jah. Képesség.

Láttam az arcán, hogy nem érti a mondatot.

-Mindenki kap valamit pluszba az új erő mellé. Sőt, van aki csak azt a pluszt kapja. Mint Ethan.-fejtettem ki bővebben.

Erre csak bólintott, és lassan pislogott, hamarosan el is aludt. Végigsimítottam az arcán, és letettem a dobozt a polcára. Bármi is ez, ő biztos tudja. Visszamentem a kanapéra, Ethan mellé.

*Hella*

Reggel fáradtan keltem, de az izgalom elkergette az álmot a szememből. Ma fog megtanítani Lilith repülni! Épp időben vagyok, így kényelmesen öltözködtem, készülődtem. A hajamat lófarokba fogtam, hogy ne legyen zavaró. Készenlétben álltam a szobámban, hét órakor. Kezembe vettem a dobozt. Eszembe jutott, hogy a "Sors"-tól kaptam, és emiatt nem fognak többet érdekelni a szüleim. Félve emeltem le a fekete fedelet. Az első, amit megpillantottam, az egy szép medál, ami ott pihent néhány kép tetején. Volt benne valami, ami megfogott. Kihúztam alóla a fényképeket. Az elsőn egy hihetetlenül ismerős nő állt. A vonásai voltak azok, amiket mintha már láttam volna. Egy álmomban is benne volt, de ez biztos csak egy véletlen. Letettem a polcra. A kezembe maradt fényképen… Ezt… Nem.

-Nem, nem, nem, nem!-súgtam halkan.-Ezek nem anyáék, ugye nem? Mondja már valaki, hogy nem!

Megfordítottam a képet, melynek a hátulján ez állt: ,, Lucy és Gerard, a nagy napon". Ezek ők… Anyának nem is fekete a haja, hanem barna?! Ez megmagyarázza a fekete hajfestékes dobozt, annóról… Azt mondta, őszül, és azért kell. Hittem neki… De hazudott… Értetlenül rogytam térdre. Nem is hasonlítok rájuk. Talán igazuk van, és… És nem vagyok a lányuk? Sírásban törtem ki, de csak halkan zokogtam, igyekeztem vigyázni rá, hogy nehogy felkeltsem a többieket.

Cs.E.Sz.K... 5. Új élettel új ismeretség is jár

Hideg kezek húztak fel a földről. Lábam remegett, ahogy meleg felsőtestének préselt engem.  

-E-et-hhan...-dadogtam berekedve, halkan.-Me-menj, h-hagy-hagyj, k-kér-lek... 

-Nem, Hella...Szükséged van ránk!-ölelt át mégjobban.  

-Kér-lek...-mondtam. 

Hogy miért akartam, hogy hagyjon? Egy ismeretlen erő indult meg az ereimben. Késztettek a támadásra, a szeretettel érkezett Ethanra.  

Kezem akaratlanul is a fiú pólójába akaszkodott. Egy nagy lökést mértem a mellkasára, melynek hatására a szemben lévő graffitis falnak vágódott. Fejét beverte, elájult. Halkan felsikítottam. Határozottan kikaptam a zsebéből a telefonját. A telefonkönyvében kutatva Pollit hívtam fel.  

-Tizenkettedik panellház...Ethan...-súgtam, majd letettem. 

Visszacsúsztattam a helyére az eszközt. El akartam futni, de nem volt szívem itt hagyni Ethant. Mi van ha kirabolják? Vagy még rosszabb! Ha elrabolják?! Elbújtam a bokorba és onnan figyeltem az ájult fiút. Egy-két perc múlva megjött Polett és Zed egy másik fiú kíséretében. A lány ijedten forgolódott. Motyogott valamit, mire a sötétkék hajú, ismeretlen fiú elkezdett jobbra balra nézegetni. Pillanatokkal később a tekintetünk összeakadt. Megtalált. Kikényszerített a bokorból. Akaratomon kívül indultam el feléjük. 

Ő irányította a testem. Nem tehettem semmit. Megálltam velük szemben.  

-Hella...Te...Te voltál?-fordult felém Polli. 

-Sajnálom! É-én... Én csak...-kezdtem el sírni.  

-Álszent liba! Hogy képzelted? 

-Nem tehetek róla! 

-Aha...Csak úgy heccből nekivágta magát a falnak. Ne is próbáld menteni magad! 

-Polli...Én...Sajnálom! 

-Nem megyünk vele sokra! De tudod mit? Én is sajnálom! 

Pollett keze csattant az arcomon. Zed lábához estem. Erősen megmarkolta a felkaromat, úgy húzott fel. 

-Nem szerettem volna, hogy ez legyen... Te okoztad... Soha többé nem akarlak a fogadott öcsém, vagy a családunkból bárkinek is a közelében látni! Takarodj ahova akarsz...-köpte a szavakat. 

Bevallom...Nem kellett volna Ethant bántanom. De nem tehettem ellene... Zed ellökött a kisutca felé. Imbolyogva mentem a hajnalodó utcán. Mikor már nem láttak, sírva fakadtam. Mindenkit elvesztettem... Ezt csúnyán eltoltam! Valamit ki kell találnom...  

Egy sikátor mellett mentem el. Bentről egy lány visítása és fenyegető férfi hangok szűrődtek ki. Segítenem kell! Lassan elindultam befele. A hangok kitisztultak. 

-Hagyjon! Nincs nálam pénz!-kérlelte a férfit a lány. 

-Ha nincs pénz, téged viszünk! Mindjárt jön a társam a kocsival!- röhögött fel a fickó. 

Ahogy a kukák mellé értem, láttam, a falnak háttal ülő, tejfehér hajú lányt, előtte a támadóval.  

-Hé!-mondtam, miközben dobbantottam a lábammal. 

A fickó felém fordult, arcát tipikus rablómaszk fedte. Mögöttem felnevetett egy másik fickó.  

-Így járnak a hősök!-gyalogolt közelebb. - Inkább mentél volna tovább, de így... Téged sem hagyunk itt, kedveském! 

Mindkét táskámat a kukákhoz dobtam. A fickó felé fordultam. 

-Talán a többi így jár... De én nem vagyok hős, csak különleges...-kezdtem araszolni felé. 

Felé fordítottam a sárga, a sírástól vérben forgó szemeimet. Ökölbe szorított kézzel lódultam neki. Minden ütésemet kivédte. Aztán a tökéletes csel jutott az eszembe. Bal kézzel ütötten felé. Amíg azt próbálta kivédeni, sípcsonton rúgtam majd jobb kezemmel hasbavágtam. Ő a fájdalomra összpontosított, én a falhoz vágtam. Győzelemittasan fordultam a másik felé. Az felrántotta a lányt és el akart mellettem slisszolni. Utána fordultam. Elkaptam a nyakát és visszarántottam. Elesett, a lányt pedig húzta volna magával, ha én meg nem fogom a csípőjét és magam mögé nem húzom.  

Mikor a fickó fel akart tápászkodni, egyszerűen leütöttem. Felkaptam a táskáimat és magam után húzva a lányt, kivágtattam a sikátorból.  

-Mi a neved?-lassítottam le, mikor már kellő távolságra voltunk a támadóktól.  

-Leila Uliten, a tiéd?-vigyorgott a hófehérke. 

-Hella...  

-Ahm, köszönöm, hogy megmentettél, Hella! 

-Ugyan, semmiség!-rántottam meg a vállam.-Hazakísérlek, ha szeretnéd... 

-Hát, ha ráérsz, akkor elfogadom... 

-Úgysincs dolgom... 

Meg semmim se, tettem hozzá magamban. Leila irányított, én meg csak mentem mellette. Újra és újra lejátszódott a szemem előtt a sikátori eset. Tetszett, hogy olyan erős vagyok, de... Valahogy olyan, mintha nem én lennék.  

Megérkeztünk az úticélhoz. Egy babakék ház állt előttem, sötét tetővel, sok ablakkal. Itt ott sárga függöny libben ki a leeresztetlen redőny alatt. Arra a napra emlékeztet. Az első randim hogy végződhetett így?!  

Akaratom ellenére lettem betessékelve a házba. Kissé nagyobb darab, tejfelszőke hajú nő libbent a szűk előszobába. Szorosan átölelte a lányát majd felém fordult. 

-Te ki vagy?-kérdezte. 

Már szóra nyitottam a számat, mikor Leila közbevágott. 

-Anya!-kezdte mesélni.- Hazaúton megtámadott egy fickó, majd jött a haverja, Ő pedig-itt rám mutatott- megmentett tőlük! 

-Hmm, csakugyan? Akkor...Kerülj beljebb! 

A nappali ajtóba lepakoltam a cuccom. Ekkor tűnt fel valami. Otthagytam a képes könyvemet a kukáknál! Végülis, mindegy... Besétáltam a nappaliba. Középen, a kanapén, két 12-13 éves fiú játszott az xboxon. Az egyik kiköpött Leila volt, a másik egy kis fekete hajú, barna szemű fiúcska. Rám se hederítettek addig, amíg Lei fel nem rángatott a szobájába.  

Enyhén meglepetten néztek utánunk.  

Egy cuki, babarózsaszín szobába lettem beinvitálva. Fehér bútorok és ami a legjobban meglepett: Rockbandák poszterei a falon. Leültetett az ágy szélére és megmutogatta a kedvenc ruháit, az iskolai egyenruháját meg mindent. Nem hiszem, hogy volnának barátai. 8.-os, zenész lány, gyönyörűen hegedül. Az anyja vacsorára marasztalt, de nem fogadtam el. Készülődtem indulni. Az ajtóban Leiék édesanyja megállított. 

-Ha már vacsorára nem maradtál, fogadd el ezt a pénzt!-nyújtott felém 45 Chralt  

-De...-nem akartam elfogadni. 

-Nincs de! Fogd, a tiéd! 

Kezembe nyomta a pénzt. Nagyokat pislogva szuszakoltam a zsebembe. Elindultam a hideg utcán. A Mákvirág utca sarkán hatalmas neon betűt rikítottak: Keena Hotel Non-stop! . 

Mit veszíthetek? Beléptem az ajtón. Bent piszok és hangzavar fogadott. Korombeliek landalíroztak. Olyan volt az egész hely, mintha egy üres kocsmában tartanának családi napközit. Fa padló, fabútor, minden fa! A bárpult mögött egy középkori csaposnő ruhás, nálam talán 5 évvel idősebb lány állt. Lassan elé sétáltam.  

-Bocsánat, mennyi a szállás egy estére?-szólítottam le. Furcsán nézett rám.  

-10 Chral, kaja nélkül, reggel 8-ig.-válszolt. 

-Rendben, akkor csak egy estére maradnék! 

-Mondd csak, hány éves vagy? 

-Tizenöt... 

-Nem lenne jobb otthon alcsikázni, anyuci szoknyájánál? 

-Tulajdonképpen nincsenek szüleim...De ne érdeklődjön felfele!  

Farkasszemet néztünk. Morogva akasztott le egy kulcsot a falról. Felkísért a 2. emeletre, majd a 73-as szobába tessékelt be. 

-Holnap fizethetsz!-dobta oda az ajtónyitót, majd kiviharzott. 

Egy lepukkant szobában voltam. Szürke falak, fapadló. Egy rozoga ágy volt bent, egy nagy szekrénnyel és éjjeliszekénnyel. Szűk fürdő társult mindehhez. Lecuccoltam a szekrény aljába. Kivettem némi tiszta ruhát és elmentem lefürödni. 

Eredetileg aludni akartam, de meggondoltam magam. Felvettem egy sötétszürke pólót sötét farmerral. Fakósárga, belebújós kapucnis pulcsit kaptam magamra. Belebújtam az otthonról elhozott bokacsizmámba. Otthon... Fogtam némi Chralt, bezártam az ajtót és lesétáltam az előtérbe. Mint egy tipikus hotel.... Főleg, hogy tényleg egy hotelban vagyok! Lehuppantam a pultos csajjal szemben. Egy cherry kólát kértem, azt iszogattam. Egy nő ült le mellém. Ruhája vörös, térdig érő, ujjatlan, garbó nyakkal. Az egészet csipke borítja. Haja csupán egy tónussal mélyebb árnyalatú, hosszú fonatban lóg mögötte, jóval túl ér a bárszék ülőkéjén. Arcát széles karimájú kalap rejti, arról világospiros muszlin ereszkedik a vállára. Körme és körömcipője is ugyanolyan színű. Én már-már soknak is találtam ezt a mennyiséget.  

-Szia.-köszönt. Hangjából ítélve igazi felnőtt nő.  

-Ha-Hali...-nehezen ejtettem a szavakat.  

-A nevem Via, de neked nem kell bemutatkoznod. Figyellek egy ideje... 

-Tessék?! 

Eeeez, mi ez?! 

Értetlenül néztem rá. A pultosra pillantottam, aki fél szemöldökét megemelve hallgatta az idegen nő szavait. 

-Ne félj Heléna! 

-Hella... 

-Bocsáss meg, nem hallottam eddig erről a névről, azt hittem, becenév. 

-Mit akar?! 

-Ne siess annyira előre! Szóval, ott jártam, hogy figyellek. Tudok mindent. 

-Ugyan...  

-Tudom, hogy miért vagy itt... Láttam, a sikátori esetet, ott voltam a temetőben is. A 19. panelházról is tudok... 

Lefagytam. Akkor... Ethanék veszélyben vannak! Zaklatottá váltam, de igyekeztem nem kimutatni.  

-Hülyeségeket beszél! 

A hangom remegett, nem tudtam leplezni az ijedségemet. A nő kissé felemelte a fejét. Láthatóvá vált a vékony, vérvörösre rúzsozott ajka, amint önelégült mosolyra húzódik. 

-Attól független nyugodtan végighallgathatsz... Nem akarok egyebet, csupán téged, ha velem jössz, nem esik bántódása se Zednek, se Ethannek, se senkinek! Jól gondold meg, a barátaid életén üzletelünk. 

-Nem is a barátaim... 

Meggondolatlan voltam, nem kellett volna ezt mondani.  

-Holnap reggel, 7-kor, itt leszek... Pont mint ahogy te is, majd folytatjuk ezt a beszélgetést, kicsi Hella... Egy dolgot tudnod kell, az itt lévőkkel kapcsolatban! Ne emlegesd, hogy mi vagy, mert azt hiszik, te vagy a vezér... 

Ezzel lassan felállt és elhagyta az épületet.  

Lependerítettem az utolsó kortyot a kólámból és a szobámba mentem. Ez a nő nagyon felzaklatott. Holnap elmegyek és szólok Polliéknak, hogy veszélyben vannak. Átöltöztem pizsamába és lefeküdtem aludni. 

,, Egy mezőn nyitottam ki a szemem. Gyönyörű vadvirágok ragyogtak a réten,   felfedezetlen erdők ölelték körbe a tájat. Csak körülöttem, egy nagy körben volt szétégve a fű. Szárnyaim szétterültek mögöttem. Feltápászkodtam a Földről. Meztelen talpamat, mikor a kör szélére helyeztem, éles fájdalom kezdte kínozni.  

-"Csak az erdőig bírd ki!"- súgta egy lány hang. Futni kezdtem a fák felé. Bőrös kipirosodott, fájt. Már alig kaptam levegőt, mikor átugrottam az utamba álló fatönköt. Ahogy belibbentem a sűrűbe, átestem valamin. Egy kis szegény mókus volt az, de eltért a szokásostól: Bundája sárgás volt, szeme kék. A felismerés vágott arcon ebben a pillanatban. Ez Ethan, és rajta estem át, vagyis belerúgtam szegénykémbe, pont, mint amikor újra magukhoz próbált invitálni. Kecses őz lépdelt oda, orrával megbökte a mókust. Arca szomorú, szemében ott csillog Polett minden bája. Körbepillantottam. Mind itt voltak. Zed is, egy nagy, Koromfekete, vörös szemű farkasként. Mind szomorúak voltak... És ez az én hibám. Leguggoltam és az ölembe vettem a mókust. Végigsimítottam az őz fején és átöleltem a farkast. Vagy húsz állat vett körbe. Hatalmas szarvas előkelőn elém sétált, majd fejet hajtott. Nem ismertem meg benne senkit. Hátrafordult, majd egy fekete tőrrel a fogai közt nézett újra rám. Felém nyújtotta. Ahogy átvettem tőle, a kezemre fekete folyadék kezdett felkúszni. Lassan ellepte az egész karom, átterjedt a testemre, majd az arcomat is eltakarta... 

 Szürke helyiségben nyílt ki a szemem. Egy  fésülködő asztalnak háttal ültem. Előttem a szekrényre felakasztott koromfekete báliruha lógott. Rajtam harisnya és fekete körömcipő volt, rövid, szürke alsószoknyával. A mögöttem lévő tükör felé fordultam. Megrettentem az ábrázatomtól. Szám feketére, szemem füstösre festve. Arcom beesett, sötét kiemelést adott az arccsontomnak. Hajam furcsán volt fonva, látszott, hogy direkt úgy csinálták, hogy a néha meg-meg csillanó zöld tincs észrevehető legyen. 

Egy vörös hajú lány lépdelt mellém. Fonatom egy kanyarába sötétzöld gyöngydíszt tűzött. Felsegítette rám a ruhát. Bármennyire ellenkeztem volna, semmim nem hallgatott rám. A báliruha egyszerű volt: Csupán térdig ért, szoknyájára fekete muszlin van felfodrozva. Felsejét egyszerű csipke fedte csuklóig. Derékban egy mélyzöld szalag volt felvarrva. A szoknya enyhén kikeményítve elállt a lábaimtól. 

Nyakamba gyöngysor került, majd kivezettek a szobából.  

Az ajtó mellett fekete kapucnis férfi állt, arcát nem láttam, kezét bőr, ujjatlan motoroskesztyű fedte.  

-Kész vagy, gyermekem?-kérdezte az ismeretlen. 

-Igen, apám!-mondtam. Nem én irányítottam a testem, sem a beszédem. Tippem sincs, hogy ki ez a férfi, vagy, hogy miért hívom apának. 

Belekaroltam az idegenbe. Lassan végigkísért a folyosón. Cipőm hangosan kopogott, vízhangzott a térben. Nagy, fa ajtó nyikorogva nyílt ki. Előttem, a fekete szőnyegről árnyak simítottak néha-néha végig a lábfejemen. Egy nagy étkezőasztalhoz értünk. Sötétzöld hajú nő ült nekem háttal. 

-Hella, édes lányom, gyere étkezz velem!-mondta édesen csengő hangon.  

-Rendben, anya...-súgtam. 

A nő felém fordult, de mire az arcát láthattam volna, nagy fénycsóva takart ki mindent." 

Kialvatlanul ébredtem. 6 óra... Tudni akarom, hogy mire kellek annak a nőnek. 

Gyorsan összeszedelőzködtem és levágtattam az előtérbe. Levágtam magam a bárszékre. 

-Mivan, várod a vöröskét?-törölte meg előttem a pultot a csapos lány. 

-Hát...Nem tudom, de érdekel, hogy mit akar tőlem...-mondtam. 

-Miranda Loren,  17 éves, kezdjük elölről!-nyújtotta felém a kezét. 

Elfogadtam a kézfogást. 

-Hella Stevster! Egyedül dolgozol itt? 

-Áhh, nem, öten vagyunk. Az ikernővérem, Amina, és Kristine a konyhában vannak. Michael a pincében van a biliárd asztaloknál, Emese a szobákat rendezgeti. Te? Így egyedül?  

-Hát... Az igazság az, hogy nincsenek se barátaim, se szüleim, se rokonaim... 

-Ohh, az nem jó! Kitartás kislány! 

Miranda rámkacsintott. Megjelent mellette egy lány, aki a kiköpött mása volt, gondolom ő Amina. 

-Any, csere van, tudod!-mondta. 

-Jó, jó, Amy... 

Mira bement hátra, Mina felkönyökölt a pultra. 

-Amina Loren, szolgálatra! Tehetek érted valamit? 

-Hella... Mennyi idő van 7-ig? 

-10 perc!-pillantott az órájára.  

... 

Pontban 7 órakkor hangosan kopogtak a piros körömcipők a parkettán. Leült mellém, majd intett Aminának, hogy menjen odébb. 

-Látom érdekel, hogy mit akarok, ezt örömmel veszem!-kezdte.- Az erődre lenne szükségünk. Nem elvenni akarjuk, hanem, hogy csatlakozz hozzánk. Embermentessé tesszük Frescralt.  

Szemeim elkerekedtek. Me-megölni... A-az e-embereket?!  

-Nem!-mondtam határozottan. 

Felugrottam és az ajtóhoz vágtattam. 

-Via, hagyj ki ezekből a hülyeségekből!-fordultam vissza egy pillanatra.  

-Sötétangyal!-kiálltott fel a nő, miközben rám mutatott. Ijedten fordultam hátra. Rengeteg vörös szempár szegeződött rám.    Elkezdték kántálni: ,, Ark, ark, ark,ark". Mind nekem rontottak. Futottam mint a nemnormális. Mögöttem rengeteg ördög loholt. 13...14...15... Számoltam magamban a panelleket, tudván, nem fogok odaérni a 19.-hez. Már vagy két méter választotta el az üldözőimet tőlem, mikor megpillantottam Zedet és Ethant, ahogy nevetve mennek befelé a panellházba. 

-Segítséég!-ordítottam.  

Mindketten rám vezették a tekintetüket. Szemük elkerekedett. Az ajtót kitárták, várták, hogy odaérjek. A szárnyam! Kell, segítenie kell!  

-"Ne, csak baj okoz, túl nehéz, lelassítana!"-szólalt meg a fejemben Ethan.  

3...2...1... Beugrottam a házba, bokám kitekeredett, megzúzódott. Zed berántotta az ajtót. Előhívta szarvát és tűhegyes fogaival rávicsorgott az ördöghordára, mire azok visítva loholtak el. A két fiú ijedten guggoltak le mellém. A démon kemény arckifejezéssel figyelt. Tudom, hogy most arra gondol, hogy megtiltotta, hogy ide jöjjek.  

-S-sajnálom...É-én...-alig mertem megszólalni.  

Zed az ölébe húzott, felállt majd levitt a pincébe. Mateo valami kenőcsöt kent a bokámra.  

-Mi történt Hella?-kérdezte. 

-Hát... A Keenában száltam meg estére. Valami vörös cuccos nő elkezdett nekem beszélni, hogy mindent tud rólam, meg rólatok, meg ilyenek. Másnap hétkor megjelent, és elmondta, hogy ők embermentessé tennék Freshcralt és oda kellene neki az erőm. Én nem kértem belőle, így el akartam onnan jönni, hogy szóljak erről a nőről, erre az csak annyit mondott, hogy sötétangyal, és elkezdtek kergetni az ördögök.-hadartam. 

Éreztem, hogy Ethan kutakodik az agyamban. Hirtelen mászott ki belőle, majd Zedre pillantott. 

-Szerinted...-ijedt meg a szőke srác. 

-Igen...Ismersz mást, aki vörös, és tud rólunk, de nincs itt?-vágott a szavába a démon. 

-Ehm... Sajnos nem. De hisz ő meghalt, nem?  

-Csakugyan elvitték az emberek, de szerintem lenne olyan ravasz, hogy kialkudja magát... És szerintem minket cserélt el, magáért...Hella... Flavia volt a neve? 

-Viát mondott, de... Lehet a teljes neve az. 

Csak bólogatott.  

-Zed, nem gondolhatod komolyan! Pont te? Te, aki mindentől óvtad, mert fajtádbeli volt?  

-Fogd be, Ethan! Szeretlek, mint testvért, de nem tűröm, hogy bármi ilyesmit a fejemhez vágj! 

-Hagyjuk, Zed... Nem éri meg összeveszni, hisz lehet nem is ő volt... Ő nem ölne embert... 

A démon nem mondott tovább semmit. Nekitámaszkodott az ágy szélének, elmerült a gondolataiban. Semmit nem értettem, de lényegtelen volt jelen pillanatban. Más érdekelt. Bocsánatot akartan kérnii mindenkitől. 

-Ethan, én...-nem jött szó a számra.-A-annyira...Sajnálom, nem akartalak bántani!-mondtam végül, sírva.  

-Ugyan, Hella... Senki nem haragszik rád!-ölelt át. 

-Hella, mégegyszer felajánljuk az ittmaradást, de utolsó esély!-lépett az ágyhoz Mateo. 

-Maradok, é-és... Köszönöm! 

Lecsusszantam az ágyról. Fájt a bokám, de nem annyira, hogy ne tudjak rajta járni. Kibaktattam a táskámért, majd a fiúkkal felmentünk az emeletre. Vagy tíz meglepett szempár fúrt lyukat belém. 

Meleg mosolyok villantak felém. A csapat javarésze örült nekem, a többi nem is figyelt úgy igazán. Azt hiszem, jó lesz nekem itt, köztük... 

Cs.E.Sz.K... 4. Szilánkosra törve

Csak mentem és mentem. Hogy hova, azt nem tudom. Hallgattam minden megérzésemre. Nem, nem Ethan irányított. Azt érezném. Nem tudom elmondani, hogy hogy, de tudnám, hogy a fejemben motoszkál. Eljutottam a város legszélére. Egyenesen már nem mehetek tovább. Balra fordultam. Pillanatok múlva földút jelent meg a talpam alatt. Nem érdekelt merre, csak mentem tovább. Oldalra pillantottam. A nap lemenőben volt. Szinte láttam rajta a kárörvendő mosolyt, ahogy ő letűnik az égről, én meg itt maradok a sötétben. De mit tudnék csinálni? Ősz van, a napok egyre rövidebbek. Elfáradtam a nagy súly cipelése közben, ráadásul törte a vállamat a táska pántja. De most nem ez volt a legnagyobb gondom. A szívem darabokra tört, ahogy átmásztam az ablakpárkányon. Eszembe jutott apa kemény pillantása. Szememből hirtelen kezdtek hullni a könnyek. Soha nem nézett így rám... Csak egy idegenként kezelt és ez fájt, rettenetesen. Ismerős erdő mellett haladtam el. Nemsoká feltűntek a fekete vaskerítés tűhegyes dárdái. Ahogy közelebb értem teljes egészében elém tárult a kapu és fölötte a felirat. "Freshcral városi temető"... Gondolkodás nélkül bementem. Szinte pofon vágott a fonnyadt virág és föld szaga. Díszesebbnél díszesebb sírkövek sorakoztak időrendi sorban. Hamarosan feltűntek a családi nyughelyek és a gyermeksírok is. Mélyről jövő szomorúsággal néztem végig mindegyiken. Hamarosan elértem a 2012-es részleghez. Mentem még egy darabon majd leparkoltam egy sírhely előtt. 

"Anne Jonson 1941-2012 

Szerető édesanya, imádott nagymama..." 

-Nagymama...-súgtam- Sajnos nem hoztam neked virágot... Mama... Te biztos emlékeznél rám... Fáj, mama... Nagyon fáj!  

Zokogva borultam a fekete márványra. Arcom a kezembe temettem és sírtam. 

-Miért én? Miért?! Több millió ember van az országban, de pont engem kellett megtalálnia? Anyáék elfelejtettek! Ráadásul lehet nincstelennek is nézhettek, hisz normális nem adná oda a házában talált cuccokat!  

Mikor könnyeim elapadtak, elővettem a fotóalbumot. Sokáig vacilláltam, hogy kinyissam e, vagy sem. Megragadtam a tengerkék borítót. Lassan kinyitottam és ami fogadott, végleg szilánkosra törte a szívemet. Az első képen én álltam anyáék ölelésében. Vagyis kellett volna. Mintha megszerkesztették volna, hogy apáék egymást öleljék, én pedig nem is voltam a képen. Tovább lapoztam. Mintha nem is lettem volna ott a képek készültekor... Pedig ott voltam! Gyorsan megkerestem azt a kicsikori képet amin még újszülöttként voltam, egyedül. Helyén egy fehér papírlapot találtam. Kihúztam és szétnyitogattam. 

"Hella,  

tudtam hogy ezt a képet keresni fogod. El kell szomorítsalak, hogy az nem létezik, csak az elmédben, mostmár. 

Hagytam egy ajándékot neked kárpótlásul... Garantálom, hogy felhagysz a szüleid visszaszerzésével... Ha meg nem... Akkor se fognak rád emlékezni,  

kicsi Hella... 

üdv: A sors" 

  

A gyomrom görcsbe rándult és szúródott, mintha a szívem ezer darabja belefúródott volna. Agyamat elöntötte a maró düh és végtelen szomorúság. Visítottam, vergődtem. Legalább annyira fájt, mint mikor szárnyaim nőttek. Igen, ez okozta az egészet! Ha nem lennének nem is lenne problémám! Mindenki emlékezne rám! Anyáék aggódva fogadtak volna és most nem itt sírnék, hanem velük nevetnék. Ethan miért nem szólt, hogy ez lesz?! Eddig se bíztam meg bennük, de ezután?! Mintha egy nyílvessző fúródott volna a szívembe, holott nem. Egyik kezemmel támaszkodtam a márványlapon, a másikkal a pólómat markoltam. Felnyögtem a fájdalomtól. Az eddig összeszorított szemeimet élettelenül kinyitottam. A testemet támasztó karom összecsuklott. Szenvedő arccal borultam a sírra. Csend telepedett a temetőre. Semmi más nem hallatszott, csupán az egyre lassuló légzésem és a halk zokogásom... 

Lehunytam a szemem és vártam, de mire? A halálra tán? Vagy arra, hogy valaki megöleljen? Nem...Egyikre se vágytam.  

A nap lassan alábukott az erdőnek s vele párhuzamosan emelkedett ki a horizont túloldaláról a hófehéren ragyogó telihold. 

Csak feküdtem tovább. Teljes testemben átfagytam. A szívemből származó gyenge melegséget elnyomta az éjszaka hidege. 

-Hé!- világított a szemembe egy lámpával a temető őre.- Ki van ott? 

Ajkaimat lenyitottam, de csak halk nyöszörgés hagyta el számat. 

-Úristen! Lehet egy zombi!- kezdett el ugrálni egy középkorú nő az őr mellett. 

-Én már azon sem lepődnék meg...-mondtam rekedt, morgó hangon 

Két kezemmel megtámaszkodtam a vállamnál majd ülésbe toltam fel magam. Megpróbáltam felállni. Lábaim x-ben álltak, két karommal egyensúlyoztam. Táskáimat megemeltem majd a vállamra helyeztem. A nő felsikoltott, ahogy zombijárásba kezdtem. Csak akkor nyugodott meg valamelyest amikor már a lámpafényben látta, hogy nincs oka aggodalomra, ember vagyok. Ember... Normális ember... Nagyot sóhajtottam. Már majdnem elértem őket, de megcsúsztam. Vészesen közelített a szürke föld. Szememet lecsuktam és vártam a becsapódást. A bokám beakadt, majd mikor rendellenes helyzetbe került, hatalmas reccsenés kíséretében elkezdett zsibbadni, aztán már nem is éreztem. A fejem nagyot koppant a földön. Ezután képszakadás. 

*** 

Csak álltunk és néztük az eszméletlen lányt.  

-Steve...-súgtam a temető őrnek halkan.-Szerintem elájult... 

-Áh, szerintem neeem, csak fekve jobban megy neki a járás!- mondta szarkasztikusan majd az ölébe kapta a lányt.-Esmeralda, hozd a cuccát! 

Megragadtam a két táskát és a könyvecskét majd sietősen mentem utánuk. Steven az őrszobába vitte a lányt. Ahogy beléptünk vele a fénybe, kirajzolódott fekete haja és szép arca.  

Steve egy pohár vizet engedett. Én óvatosan elkezdtem pofozgatni a lányt. Nem reagált, így egyre nagyobbat és nagyobbat kapott. Nem akartam bántani, így felkaptam a poharat és nyakon öntöttem vele. Szeme tágra nyílt, majd felült az eddigi félfekvő pozícióból. 

A megmaradt vizet a kezébe nyomtam majd megitta.  

-Köszönöm...-mondta halkan, berekedve 

-Jajj, Istenem, megfáztál?!- rikoltottam fel 

-Nem, nem, semmi bajom...-súgta  

-Mi a neved? 

-H-Hella... 

-Én Esmeralda vagyok, ő pedig itt Steven. Miért voltál a temetőben éjfélkor? Tudod, valójában tényleg előjönnek szellemek, ki tudja mit csináltak volna veled!? 

-S-semmit... 

  

*** 

Esmeralda és Steven nagyon kedvesek.  

Megengedték, hogy ott aludjak, de nem éltem vele. Azt mondtam, hogy várnak haza, pedig csak egyedül akartam lenni. Haza... Már soha nem mehetek vissza. Végleg elvesztettem a családom, ezek szerint a barátaimat is... Ethanékhoz nem akarok visszamenni. Egy darabig talán kihúzom az utcán, de a télen... Halálra fagyni ugyan nem fogok, de a kutak nem fognak tudni működni. Bizony, meghalni nem akarok. Nem vagyok még abban a végelkeseredett állapotban, hogy felhagyjak az élettel. 

Vak sötét és síri csend honolt a téglaalapú parkbejárat környékén. Csupán egy utcalámpa pislákolt, körülötte bogarak százai repdestek. Magabiztos lépésekkel, nemtörődöm arccal vonultam végig a sűrű kavicsszőnyegen. A park közepén egy nagy virágágyás helyezkedett el. Körülötte padok, azok mögött pedig hatalmas narancs lombú fák voltak. Csak néhány ember ült a parkban. Két hajléktalan épp egy kiflin osztozott. Ahogy léptem még egyet, felém kapták a fejüket. Az egyiknek élénk zöld szemei átszúrtak rajtam. Ezek olyanok mint az apáé... Csak néztem tovább a semmitmondó szempárba. Sajnáltam őket, hogy oda jutottak ahol vannak, de... Éreztem, hogy ezernyi rossz van szétszórva, az általuk letaposott életúton. Fapofával haladtam tovább. A megérzéseim azt súgták, fussak. De miért? Mire elértem a hajléktalanokhoz, felálltak.  

-Kislány,-szólított le az egyik.- nincs egy kis apród? 

-Nincs, sajnálom.-mondtam a rövid választ. Sietősre vettem a formát. Az egyik fickó utánam fordult. Megragadta a karomat és elkezdett rángatni. Valami önvédelmi ösztön, ami eddig nekem nem volt, működésbe lépett. Mintha reflexből tettem volna, egy ütést mértem az engem ráncigáló fickó arcára. Elengedte a karomat, közben hátravágódott. A másikkal ugyanezt csináltam, csak ő vagy 4 métert repült hátra. Sietősen távoztam a parkból és visszamerültem, a már-már depressziósnak hangzó gondolataimba.  

Lassan haladtam a kihalt utcákon. Csak kódorogtam össze vissza. Szinte éreztem, hogy a szilánkokra tört szívem egyre kevesebb vért pumpál, verése viszont a fülemben csengett. Finom, frissensült péklángos illata csapta meg az orromat. Ebben a pillanatban megkordult a gyomrom. Nem álltam meg, hisz nincs rá pénzem és zárva is van a bódé. Csak mentem tovább. Egy kihalt utcára értem. Lábam nem bírta, feladta a szolgálatot. Zokogva zuhantam a térdemre. A sarkamra ültem. Lehajtottam a fejem. Az égen egy villám szaladt át, amit sűrű zápor követett. Fáztam, de az összetört szívem fájdalma elnyomta.

Cs.E.Sz.K... 3. Fuss!

Mind elengedtek. Kellemesen mosolyogtam rájuk. Tényleg csak ennyi kell nekem, hogy megbízzak bennük? Egy ölelés? Pár bátorító szó? Ennyi? Bolond vagyok, de nem ennyire. Mosolyomat letöröltem, helyét az alap arc állásom vette át. Afelé a fiú felé fordultam, aki az előbb megölelt. Szemem elkerekedett a látványtól. Haja fekete, kócos. Szeme vérvörösen izzik. Fejéből szarvak álltak ki. 

Ahogy észrevette, hogy mennyire nézem, szemét becsukta. Nagyot sóhajtott, úgy, hogy szájában láthatóvá váltak hófehér, tűhegyes, éles fogai. Ijedten léptem egyet hátra.  

-Figyelj, ez...- jött közelebb a fiú 

Én folyamatosan hátráltam, míg ő közeledett. A hátam a falnak ütközött. Lassan lecsúsztam, fogaimat összeszorítottam. Szárnyamat egy nagy lendülettel magam elé csaptam, védőfalat emelve a fiú ellen. Közben felborítottam egy könyvespolcot, ami nagy csattanással ért földet. A könyvek szétszóródtak, ám én ezt nem láttam. Hatalmasat sikítottam, mikor a szárnyamnak ütődött egy. 

Akkor kaptam észbe, mikor Ethan beteleportált a szárnyaim mögé. Törökülésben ült előttem, kezével támaszkodott a térdein.  

-Szóval, Hella... Ez a hülye, akitől megijedtél, ő Zed, egy démon! Ezért tűnik ijesztőnek így elsőre. Ha többször látod, megszokod, ennyi. Amúgy nem gonosz vagy hasonló, tiszta jófej, bár nem sokat beszél! Ő bízik benned...-mondta egy szuszra. 

-Bízik be-bennem?-meglepődtem ezen. Hisz még csak most ismert meg! 

-"Ez igaz, de ő érzi, hogy ki a rossz!"-beszélt a szőkeség a fejemben 

Ez igencsak zavaró, hogy belelát a gondolataimba. Hangosan felnevetett majd felállt. Elvontam előle a szárnyaimat, majd én is felkínlódtam magam állásba. 

Ethan egy szobába vezetett. 

-Ez a te ágyad, ez meg a Poletté!-mutatott először az erkély elé, majd az ajtó mögé. 

-Ki az a Polett?-kérdeztem 

-Hát én!-ugrott be mellém egy csaj. 

Hosszú csokoládébarna a haja és hasonló színű a szeme. Egyik kezében néhány cerura, másikban radírok, hóna alá szorítva pedig egy rajztábla van.  

-Szóval te leszel a szobatársam!-mosolyodott el-Nyugi, én nem szoktam hangoskodni alvás közben! 

Megmosolyogtam ezt a mondatát. 

Ethan körbevezetett a házban. Az egész panelházat bejártuk. Közben a szőkeségnek be sem állt a szája. Megtudtam például, hogy őt Mateo nevelte, mert nem emlékezett a szüleire. 

-Én és Zed együtt nevelkedtünk!-mondta 

Ez mind szép és jó, de... Akkor Ethan mi is? 

-Ethan...Lehet egy nagy eséllyel pofátlan kérdésem?-kérdeztem 

-Hogy én mi vagyok? Háát... Ilyen... Izé...-olvasott a fejemben, megint. 

-Izé? 

-Ja... Akit túl fiatalon változtatnak át vagy nem megy elég mélyre a tőr, az ilyen izé lesz... 

-De, ha együtt nevelkedtél Zeddel...Ő, hogy hogy nem.. Izé? 

-Aki lelki fájdalomban részesül, az démon lesz, aki másokat részesít ebbe, az ördöggé válik. 

-Ahm...Ahamn...Ehh... 

Ennyit tudtam kipréselni magamból. Fáradt vagyok és nyugtalan... Nem érzem magam biztonságban köztük. Haza kéne mennem! 

-Inkább gyere velem diákmunkát keresni!-állított meg a szőke fiú 

-Ne kukacoskodj a fejemben Ethan! Eddig is lobbanékony voltam, de mostmár szárnyam is van! Kiseperlek az ablakon!- mutattam az üvegek felé 

Elkezdett röhögni. Jó, hülyeségnek szántam, de azért ennyire vicces nem volt! Kiegyenesedett majd visszasétáltunk a nappaliba. Éreztem, hogy néz valaki. Kicsit oldalra hajtottam a fejem és a szemem sarkából lestem hátra. Zedet pillantottam meg a falnak támaszkodva, szarvak nélkül. Folyamatosan engem bámult, de nem úgy mint a fiúk szokták a lányokat, hanem mintha elbambult volna. 

Tekintete felsiklott az őt figyelő mézsárga szemeimre. Alsó ajka lenyílt és vicsorogni kezdett, ám a szája sarka arról tanúskodott, hogy mosolyogni próbált. 

Teljes testemmel felé fordultam.  

-Mit nézel?-kérdeztem csípőre tett kézzel 

-Ehh-eszmélt fel- É-én...Csak... A szárnyad... 

-Mi van vele? 

-Cs-csak e-ekkorákat még nem l-láttam...-dadogta 

-Csakugyan hatalmasak...-jelent meg az ajtóban Mateo- És olyan feketék mint a frissen kikent tempera... A többieké világosabbak ennél! Nagyon...Hmmm, hogy is mondjam? Különleges vagy... Igen, ez a legjobb szó erre! 

Gondolkodó pózt felvéve lesétált a lépcsőn. Ethan ravaszan mosolygott a falat támasztó démonra, aki kemény pillantásokkal és ökölbe szorult kézzel viszonozta. Ekkor jutott az eszembe a tökéletes terv. Elmegyek Ethannal diákmunkát keresni, de a visszaúton elfutok és hazamegyek. Ez jó ötletnek tűnik!  

-E-Ethan... Elmegyek veled diákmunkát szerezni...-mondtam 

-Akkor visszahúzod a szárnyad és mehetünk!-derült jókedvre 

V-vissza? Hogy? Miért? 

Megfogta a kezem és lehúzott a pincébe. 

Mateo rögtön érezte a célzást. Ethan szorosan magához ölelt. Lágy érintéseket éreztem a lapockáim között. Ahogy oldalra pillantottam, láttam, hogy minden tollam lehullik, de mielőtt földet érne, fekete füstté válik. A szárnyam csontváza lassan visszahúzódott. Meglepetten néztem a szőke fiúra. Kibontakoztam az öleléséből. Elmosolyodott, majd csak annyit mondott "Majd előhívhatod!". Visszamentünk az emeletre. Polli kölcsön adta egy farmer tornacipőjét, abban indultam el Ethannal munkát keresni. Zed ragaszkodott hozzá, hogy jöjjön velünk. A két fiú egy gyors gondolatbeli eszmecsere után közrefogtak, úgy vágtunk neki Freshcral utcáinak. Már a 4. panelháznál jártunk. A mi házunk a 3.-nál lévő keresztutcában van. Mikor megláttam a fel graffitizett 3-ast a falon futásba eredtem. Minden szó nélkül vágtam át a parkon. Óvatosan hátra lestem a vállam fölött. Zed és Ethan lemaradva ugyan, de jött utánam. Még jobban begyorsítottam, kezeimet eszeveszetten lóbáltam magam mellett. Gyorsan vettem a levegőt, mellkasomba éles fájdalom állt be. El fogok esni. Nem szabad! Futnom kell! Nem megyek vissza, nem vagyok az ami ők! Haza kell mennem!  

A fiúk még a sarkon jártak, mikor a kapu elé értem. Zed megindult, de Ethan utána kapott. Hagyják...Ho-hogy, hazamenjek?! Ez volt a legjobb döntésük. Így nyugtattam magam, mikor felbukkant bennem a bűntudat, hogy becsaptam őket. Mélyen a zsebembe túrtam, mikor leesett, hogy mindenem otthagytam. Hol is van a rejtett kulcs? Elkezdtem forgatni a fejem, aztán eszembe jutott, hogy olyan a kapuhoz nincs. Életem leghülyébb és legmerészebb ötletét hajtottam végre. Benyúltam a sövénybe, megkapaszkodtam. Nincs mit tenni, át kell másznom. Lábamat beakasztottam a legvastagabb ágba és feltoltam magam. Addig ismételtem a mozdulatsort, mígnem elértem a tetejére. Az ágak itt már túl vékonyak ahhoz, hogy átmászhassak a tetején, de a bokor túl vastag, nem tudom csak úgy átdobni rajta valamelyik lábamat. Kimásztam a legszélére és a vaskapu tetejére raktam a jobb lábam. Ajkaimba haraptam. Hülyeségre készülök. Elnéztem a fiúk felé. Kényelmesen és direkt lassan közeledtek. Furcsáltam, hogy Ethan nem beszélt a fejemben. Visszafordítottam a fejem az ajtó felé. Éjfekete hajkorona libbent el az ablak mellől. Nincs visszaút, be kell mennem! Másik lábamat is felhúztam, majd a sövény oldalt kiálló vastag ágára rajtam, immáron a kapun belül. Kezeimmel megkapaszkodtam majd a másik lábammal elrugaszkodtam a kerítésről. Talpra érkeztem. Lassan tettem meg a babakék ajtóhoz vezető utat. Bal oldalt az ajtófélfához nyúltam, az alá volt a pótkulcs elrejtve. A zárba csúsztattam és kinyitottam az ajtót.  

-A-anya...-mondtam kicsit hangosabban. 

Édesanyám istennőket megvető tökéletességgel lökte hátra éjfekete, lapockáig érő szögegyenes hajzuhatagát. Szikrázó, élettel teli jégkék szemei fagyosan és ijedten meredtek rám. 

-Gerard!-szólt fel az emeletre apának, aki hasonló arccal jött le. 

Biztos aggódtak értem. 

-Lucy, ő ki?-kérdezte apa anyától. 

-Nem tudom...Átmászott a kerítésen...-súgta édesanyám. 

Mintha mellkason ütöttek volna.  

-A-a...A lányotok...Vagyok...-mondtam. 

A szüleim összenéztek. Apám beletúrt sötétbarna hajába, almazöld tekintetét pedig a padlóra terelte. 

-Sajnálom, de összekeversz minket valakivel! Nekem, még nem született gyermekem! Tudnék róla!- nevetett fel anya 

-Na ne... Ennyire hülyének ne nézzetek! A lányotok vagyok, Hella Stevster, az egy szem gyermeketek! Ne szíiassatok, hogy nem tudjátok, ki vagyok!- fakadtam ki. 

Hirtelen apám kemény pillantásaival találtam szembe magam. Ne, ez nem jó! 

-Kisasszony, nem tudjuk ki vagy, vagy mit akarsz! Névrokonok vagyunk, az igaz, de ne akard velünk elhitetni, hogy a lányunk vagy, ha egyszer nem! Az egyik szoba teli van valami lány cuccaival, ha azt akarod elviheted, de ne lássunk itt többet!-kiáltotta az arcomba a szeretett édesapám. Ennyi... Végleg összetörtem. Fájdalmas könnyek zúdultak le az arcomon. Szinte égették a bőrömet. A sós cseppek kopogtak a parkettán, akár a nyári záporeső. Térdre rogytam. Anyám aggódva húzott fel a földről, és elvezettet az említett szoba felé. Egy nagy utazótáskát tett az ágyra és magamra hagyott. Elfelejtettek volna? De...Azt hogy? Mégis miért? A szárnyaim... Közük van hozzá... Kivágtam a szekrényajtót és vállfástól mindenestől gyűrtem bele a ruháimat a táskába. Cipőimet csak belegórtam. A fürdőmből kihoztam a törölközőmet és a nesseseremet majd azokat is beletettem az utazótáskába. Összepakoltam az iskolás holmimat és a táskába süllyesztettem a töltőmet és a fülhallgatómat. Elgórtam a fésűimet, fehérneműket és minden egyebet, amit fontosnak találtam. A fiókomból kivettem a régi fotóalbumot és eltettem azt is. Egy fekete dobozkát pillantottam meg a tároló egység aljában. Lassan kihúztam onnan és gondolkodás nélkül beraktam a táskámba.  

Oldalamra akasztottam az iskola- és utazótáskát. Nem akartam azokba a rideg szemekbe nézni... Nem akartam a fiúknak magyarázkodni... Kijárat képpen az ablakot választottam. Majd csak észreveszik, hogy elmentem. Megindultam valamerre a verőfényes utcákon. 

Cs.E.Sz.K... 2. Fájdalom

,,Új mosoly, új barát. Új fájdalom, új élet..."

...

Mellettem állt a fiú és egy férfi. Mindkettő szőke. A fiatalabbnak mélykék az idősebbnek sárga a szeme. A fiú a falnak simult, amit csempe borított. Ültem az ágyon. Az arcom tiszta víz volt a könnyektől, hajam tönkre ment. A hátam rettenetesen fájt. Sírtam, sikítoztam, ordítottam. A fájdalom két pontra összpontosult: A lapockáimra és a sebre. 

A vágás helyén megszűnt a szúrós érzés. Le akartam szállni az ágyról. Haza akarok menni!  

Éreztem, hogy szilánkokra törik a lapockám. Hangosabban ordítottam mint eddig. Lekötézték a kezemet az ágyhoz. Félek! Vergődtem, el is szakadtak a kötelek és alattam az ágy anyaga. Hirtelen múlt el a fájdalom. Gyorsan vettem a levegőt, lefőttem mint a kávé. Szememből patakokban folyt a könny. Nagyot nyilalltak a lapockáim. 

Felordítottam, majd két hatalmas fekete szárny tört elő a fájdalom helyéről. Akkorák voltak, hogy a falhoz préselték a fiú és a férfit. Rettenetesen megijedtem.  

Mindketten kiszaladtak a szobából. 

Lábaimat felhúztam és úgy zokogtam tovább. Két karommal átöleltem a térdeimet és a fejemet ráhajtottam. 

Hátra pillantottam. Ezek szárnyak? Ugyan! Csak képzelődöm, vagy egy rossz álom! Méghogy sötét angyal vagy mi fene! 

Lassan végigsimítottam rajtuk. Selymes és puha, igazinak tűnik! Elrántottam a kezemet. Ez hülyeség! Ez egy hologramm! Van olyan fejlett a technika, hogy érinteni is tudjam...Legalábbis szerintem... Nincs szárnyad, Hella! Elvakít a fájdalom! Nyugi, nemsoká felébredsz! Így nyugtattam magam... Kezemet a szám elé tettem, sírni kezdtem. Lefordultam az ágyról és a falnak simultam. Állítólagos szárnyaimat magam köré vontam. Ha igazi, ha nem, most védelmet nyújtanak nekem a külvilágtól... Elálmosodtam, de nem mertem aludni. Félek, hogy bántani fognak.  

-Újonc!-simított végig a szárnyakon a szőke fiú 

Összerezzentem és mégjobban magamhoz szorítottam a lábaimat. 

-Nyugalom!-folytatta-Nem bántalak!A nevem Ethan Whilde, téged hogy hívnak? 

-H-Hella...Hella Stev-Stevster...-dadogtam 

Ijedten kilestem a szárnyaim felett. Meleg pillantásokat küldött felém Ethan, ami némileg megnyugtatott. Hátamhoz szorítottam a szárnyaimat. A fiú mellettem guggolt, kezét felém nyújtotta. 

Csontos ujjaimat az övéihez csúsztattam. 

Lassan felhúzott a földről majd a csípőmnél megtámasztott, hogy el ne boruljak. Felsétáltunk a lépcsőn, majd beléptünk egy lakásba. Bent több ember is volt. Másik oldalamra egy szőke lány csatlakozott. Hátán, az enyémnél sokkal kisebb, hófehér szárnyak voltak. Ruhája és cipője is fekete, térdig érő harisnyája is ilyen színű. Füstös sminkje és mély, már-már túlságosan sötét, vörös rúzsa volt. Bőre fehér, kemény, mégis nőies arcvonásokkal rendelkezett. Ezüstös szemei komolyan meredtek a semmibe. Nem nézett rám, csak segített járni. 

Lassan leültettek egy fotelba. Szárnyaimat a háttámla mögé engedtem. Összehúztam magamat, már amennyire tudtam. 

-Srácok!Ő itt Hella Stevster, újonc!-tette a vállamra a kezét Ethan 

Mosolyogva intettek nekem mindnyájan. Miért ilyen kedvesek? Ezek szörnyek! Vagy...Mostmár én is az lennék?! 

Újra végigsimítottam a szárnyaimon, megint elsírtam magam. Nem akarok ez lenni! Ember akarok maradni! A szüleimmel szeretnék lenni! Ha az az ára, hagyom, hogy Huo megtanítson görkorcsolyázni, de nem akarok itt lenni! Zokogtam, remegtem. Mind összenéztek valakivel, majd újra rám. Vég-kétségbe esésemben megragadtam Ethan pólója nyakát és lerántottam az én szintemre. 

-Vigyél vissza! Egyátalán minek hoztál ide?! Hogy képzelted, hogy felkapsz és elszaladsz velem?! És miért képzelődök, haa?! Na?! Mondjad! Mit adtatok be nekem?! Miért hiszem azt,h hogy annak a csajnak szárnya van, amannak füle?! És rajtam mi ez az izé?! Vigyél vissza Ethan! Nem akarok itt lenni!-ordítottam az arcába 

Elkerekedett szemekkel nézett a kisírt, sárga szemeimbe. A fogásom engedett, kezem elengedte a pólóját és mellém esett. Fejemet elfordítottam, majd lehajtottam. Nem akarom, hogy lássanak... Nem akarom, hogy tudják, ki vagyok... Csak haza szeretnék menni, anyához... Elmesélni neki a mai napomat, majd megcsinálni a házit... Igen, még azt is szivesebben csinálnám, mint hogy itt üljek... Könnyeim elapadtak, szívverésem lelassult. Valamelyest megnyugodtam. 

-Nem képzelődsz, Hella...-súgta a szőke angyallány-Ez mind igazi, és az a sorsod, hogy közénk tartozz! Ez a te utad is! A nevem Lilith Nellist, gyere, adok valami normális ruhát! 

-A-a-a polgármester lánya?-néztem fel rá 

A szemkontaktust kerülte, inkább csontos kezeimet figyelte. Lassan bólintott majd felhúzott a fotelből. Elindultunk az egyik kisszoba felé. A bent lévő szerkrények egyikéből kihúzott egy sötétlila pólót és egy fekete sortot. 

Kiléptünk a nappaliba, vissza a többiekhez. 

-Mateo! Tüntetsd el a szárnyait! -szólalt meg hirtelen Lilith 

Megijedtem, megint. Miért veszik el?! Ha igazi, miért nem tarthatom meg?! Ez az enyém! E miatt szenvedtem, nem hagyom, hogy csak úgy eltűntessék! 

-Ahogy látom, Hella nincs elragadtatva az ötlettől... Szárnyakkal is fel tudja azt venni! - mondta a szőke férfi, aki mellettem volt, mikor a szárnyaim kinőttek 

Elkezdtem hátrálni, a ruhákkal együtt. Benyitottam az első szobába ami mellettem volt, és kiderült az a fürdőszoba. Bingó! Be tudtam zárni az ajtót, hisz belülről benne volt a kulcs is. 

Szárnyaimat erősen a hátamhoz préseltem, hogy nehogy leverjek valamit. Leültem a kád legsarkára, már amennyire a két új végtagomtól tudtam. Csak néztem ki a fejemből. Nem tudtam gondolkodni, mintha elfelejtettem volna, hogy hogy kell. Óvatosan felálltam és a ruhákhoz léptem. A pólónak a háta meg volt hasgatva, az anyaga rugalmas. A kisruhám pántja viszont nem az volt. Addig küszködtem vele, hogy kiszakadt a helyéből. Kikötöttem a derekát összehúzó szalagot majd a levettem. Ahogy megpillantottam a hátulját, elszörnyedtem. A sebemből származó vér eláztatta a hátát derékig. A tükör elé álltam háttal, de rajtam egy csepp se volt. 

Felvettem a pólót, majd a farmeres anyagú nadrágot is. Stílusban illett hozzám, van ízlése Lilithnek. Lebontottam a hajamat és fésű hiányában az ujjaimmal rendeztem a helyére. Leraktam a hajfánkot és a csatokat a mosdókagyló szélére. Max ha valakinek nem tetszik, hogy ott van, akkor kidobja, engem már az se érdekel, hisz egyszer úgyis felkelek és elfelejtem ezt a rémálmot. Legalábbis remélem... Megmostam az arcom majd zsepkendővel szárazra töröltem. Nekem itt nincs törölközőm másét meg nem használom. Mikor átfordítottam a kulcsot, Ethan kirántotta a kezemből az ajtót és rohant is be. Engem kilökött az ajtóból és mielőtt becsukta volna, kinyújtotta a nyelvét. De nem rám, hanem mellém. Egyik szemöldökömet felhúztam. Csak akkor értettem meg, hogy mi van itt, amikor elfordultam jobbra, és nekiütköztem valakinek. Hátra estem, már vártam, hogy a földhöz csapódjak, de elkapott. Megfogta a két csuklómat és visszahúzott álló helyzetbe. Sokkal magasabb volt mint én. Fel akartam rá nézni, de kezével visszanyomta a fejem.  

-Ha annyira félsz, mint ahogy mondják, akkor még ne nézz rám!-mondta majd elengedett 

Mire utána fordultam, hogy lássam, hogy miről beszél, helyet cseréltek Ethannal. 

Visszasétáltam a többiekhez. Az ajtók közti manőverezés közben akkorát estem, mint egy ólajtó. Hogy miért? Ügyesen ráléptem a szárnyamra. A nappaliban tanyázók szakadtak a nevetéstől, főleg, mikor a szárnyaim megakadályozták a felállást. Végül egy szőke, gyűrű-göndör hajú smaragdzöld szemű lány húzott fel a földről. 

-Leona vagyok!Lilith húga!-mosolygott rám kellemesen 

Hasonlót próbáltam kicsikarni magamból ám kedves mosolygás helyett idióta vigyorgás sikerült. Lea furán nézett rám, majd egy lépést tett hátrafelé. Megijedt volna tőlem? Ugyan, hisz nem creepypasta fejet vágtam, szerintem. Lehet...Lehet, hogy ő ember? Miket beszélek, hisz én is az vagyok! Nemsoká elmúlik a gyógyszer vagy mi a fenének a hatása! Vagyis...Ugye, gyógyszert adtak be?! Mivan, ha igazi ez az egész?! Nem, nem lehet... Ha az lenne, már rég nem élnének, hisz az emberek kiirtanák őket... Vagy fordítva.  

-"Hát, erre mit is mondjak..."-hallottam meg Etha hangját a fejemben 

Szemem elkerekedett és az említett felé fordultam. 

-Te, Mit, Mér', Hogy?!- hadonásztam a levegőben a kezemmel 

Ethan csak felnevetett mire megértettem mindent. Ő képes a gondolataimban olvasni. De...Akkor...Akkor nem képzelődök! Igazi a szárnyam! Nem álmodok, nem fogok felkelni! Itt kell maradnom örökre! Szörny lettem! 

Ijedten térdre rogytam. Pislogás nélkül meredtem a semmibe. Szemem elkerekedett, arcom lefehéredett. A vér is kiment a kezemből. Könnycsatornáim ezúttal cserben hagyták hideg arcomat, nem fűtötték fel meleg könnyekkel. Testemet elhagyta az utolsó lehelletnyi erő is. És talán még az élet is itt hagyott. 

-Szörny vagyok...-szökött ki a számon halkan és élettelenül. Ordítani akartam, de nem bírtam. Hatalmas csomó tanyázott a torkomban. Halk sugdolózásra figyelten fel. Némileg észhez tértem. El akarok menekülni innen... Egy sötét helyre, ahol nem látom, hogy mi vagyok... Ahol senki nem talál meg...  

De én egy sötét angyal vagyok... Valaki biztos tudná, hol vagyok...  

-NEM AKAROK ANGYAL LENNI!!!- ordítottam végül mégis 

Két farmernadrágos térd csapódott a parkettához előttem. Mire felnézhettem volna rá, magához rántott. Erős karok szorítottak gazdájukhoz. Rövid tincsei a meztelen tarkómat csiklandozták. 

Körölöttünk meglepetten néztek ránk a többiek.  

-Nyugodj meg... Én is ilyen voltam... Ugyanezt csináltam, mondtam, tettem! Csak én egy nagy vértócsában ültem... Hisz egy koponyatörés és a fejbőröm szétszakadása sok vért okoz...-halkan felnevetett a fiú egy nem is vicces dolgon majd folytatta- De én túltettem magam rajta... Ők, nem szörnyek, barátok. Te se vagy szörny... Én vagyok az egyetlen, aki annak nevezhetném magam, de nem teszem, már nem! Fogadd el ezt, nyugodj meg és légy a barátunk! 

Torkomra akadt a szó. Megfagytam. Úgy, engem ölelve, felállt. Nem engedett el.  

Lejjebb csúsztatta a kezeit és derekamnál fogva felemelt, majd a többiek közé vitt. Mind átöleltek minket. Most először, mióta itt vagyok, igazi mosoly szökött az arcomra. 

.....