Csak
mentem és mentem. Hogy hova, azt nem tudom. Hallgattam minden megérzésemre.
Nem, nem Ethan irányított. Azt érezném. Nem tudom elmondani, hogy hogy, de
tudnám, hogy a fejemben motoszkál. Eljutottam a város legszélére. Egyenesen már
nem mehetek tovább. Balra fordultam. Pillanatok múlva földút jelent meg a
talpam alatt. Nem érdekelt merre, csak mentem tovább. Oldalra pillantottam. A
nap lemenőben volt. Szinte láttam rajta a kárörvendő mosolyt, ahogy ő letűnik
az égről, én meg itt maradok a sötétben. De mit tudnék csinálni? Ősz van, a
napok egyre rövidebbek. Elfáradtam a nagy súly cipelése közben, ráadásul törte a vállamat a táska pántja. De most nem ez volt a
legnagyobb gondom. A szívem darabokra tört, ahogy átmásztam az ablakpárkányon.
Eszembe jutott apa kemény pillantása. Szememből hirtelen kezdtek hullni a
könnyek. Soha nem nézett így rám... Csak egy idegenként kezelt és ez fájt,
rettenetesen. Ismerős erdő mellett haladtam el. Nemsoká feltűntek a fekete
vaskerítés tűhegyes dárdái. Ahogy közelebb értem teljes egészében elém tárult a
kapu és fölötte a felirat. "Freshcral városi temető"... Gondolkodás
nélkül bementem. Szinte pofon vágott a fonnyadt virág és föld szaga.
Díszesebbnél díszesebb sírkövek sorakoztak időrendi sorban. Hamarosan
feltűntek a családi nyughelyek és a gyermeksírok is. Mélyről jövő szomorúsággal
néztem végig mindegyiken. Hamarosan elértem a 2012-es részleghez. Mentem még
egy darabon majd leparkoltam egy sírhely előtt.
"Anne
Jonson 1941-2012
Szerető
édesanya, imádott nagymama..."
-Nagymama...-súgtam-
Sajnos nem hoztam neked virágot... Mama... Te biztos emlékeznél rám... Fáj,
mama... Nagyon fáj!
Zokogva
borultam a fekete márványra. Arcom a kezembe temettem és sírtam.
-Miért
én? Miért?! Több millió ember van az országban, de pont engem kellett
megtalálnia? Anyáék elfelejtettek! Ráadásul lehet nincstelennek is nézhettek, hisz normális nem adná oda a házában talált
cuccokat!
Mikor
könnyeim elapadtak, elővettem a fotóalbumot. Sokáig vacilláltam, hogy kinyissam
e, vagy sem. Megragadtam a tengerkék borítót. Lassan
kinyitottam és ami fogadott, végleg szilánkosra törte a szívemet. Az első képen
én álltam anyáék ölelésében. Vagyis kellett volna. Mintha
megszerkesztették volna, hogy apáék egymást öleljék, én pedig nem is voltam a
képen. Tovább lapoztam. Mintha nem is lettem volna ott a képek készültekor...
Pedig ott voltam! Gyorsan megkerestem azt a kicsikori képet amin
még újszülöttként voltam, egyedül. Helyén egy fehér papírlapot találtam.
Kihúztam és szétnyitogattam.
"Hella,
tudtam
hogy ezt a képet keresni fogod. El kell szomorítsalak, hogy az nem létezik,
csak az elmédben, mostmár.
Hagytam
egy ajándékot neked kárpótlásul... Garantálom, hogy felhagysz a szüleid
visszaszerzésével... Ha meg nem... Akkor se fognak rád emlékezni,
kicsi
Hella...
üdv: A
sors"
A
gyomrom görcsbe rándult és szúródott, mintha a szívem
ezer darabja belefúródott volna. Agyamat elöntötte a maró düh és végtelen
szomorúság. Visítottam, vergődtem. Legalább annyira fájt, mint mikor
szárnyaim nőttek. Igen, ez okozta az egészet! Ha nem lennének nem is lenne
problémám! Mindenki emlékezne rám! Anyáék aggódva fogadtak volna és most nem
itt sírnék, hanem velük nevetnék. Ethan miért nem szólt, hogy ez lesz?! Eddig
se bíztam meg bennük, de ezután?! Mintha egy nyílvessző fúródott volna a
szívembe, holott nem. Egyik kezemmel támaszkodtam a márványlapon, a másikkal a
pólómat markoltam. Felnyögtem a fájdalomtól. Az
eddig összeszorított szemeimet élettelenül kinyitottam. A
testemet támasztó karom összecsuklott. Szenvedő arccal borultam a sírra. Csend
telepedett a temetőre. Semmi más nem hallatszott, csupán az egyre lassuló
légzésem és a halk zokogásom...
Lehunytam
a szemem és vártam, de mire? A halálra tán? Vagy arra, hogy valaki megöleljen?
Nem...Egyikre se vágytam.
A nap
lassan alábukott az erdőnek s vele párhuzamosan emelkedett ki a horizont
túloldaláról a hófehéren ragyogó telihold.
Csak
feküdtem tovább. Teljes testemben átfagytam. A szívemből
származó gyenge melegséget elnyomta az éjszaka hidege.
-Hé!-
világított a szemembe egy lámpával a temető őre.- Ki
van ott?
Ajkaimat
lenyitottam, de csak halk nyöszörgés hagyta el számat.
-Úristen!
Lehet egy zombi!- kezdett el ugrálni egy középkorú nő az őr mellett.
-Én már azon sem lepődnék meg...-mondtam rekedt, morgó hangon
Két
kezemmel megtámaszkodtam a vállamnál majd ülésbe toltam fel magam. Megpróbáltam
felállni. Lábaim x-ben álltak, két karommal egyensúlyoztam. Táskáimat
megemeltem majd a vállamra helyeztem. A nő felsikoltott, ahogy zombijárásba
kezdtem. Csak akkor nyugodott meg valamelyest amikor már a lámpafényben látta,
hogy nincs oka aggodalomra, ember vagyok. Ember... Normális ember... Nagyot
sóhajtottam. Már majdnem elértem őket, de megcsúsztam. Vészesen közelített a
szürke föld. Szememet lecsuktam és vártam a becsapódást. A bokám beakadt, majd
mikor rendellenes helyzetbe került, hatalmas reccsenés kíséretében elkezdett
zsibbadni, aztán már nem is éreztem. A fejem nagyot
koppant a földön. Ezután képszakadás.
***
Csak
álltunk és néztük az eszméletlen lányt.
-Steve...-súgtam
a temető őrnek halkan.-Szerintem elájult...
-Áh,
szerintem neeem, csak fekve jobban megy neki a járás!- mondta szarkasztikusan
majd az ölébe kapta a lányt.-Esmeralda, hozd a cuccát!
Megragadtam
a két táskát és a könyvecskét majd sietősen mentem utánuk. Steven az őrszobába
vitte a lányt. Ahogy beléptünk vele a fénybe,
kirajzolódott fekete haja és szép arca.
Steve
egy pohár vizet engedett. Én óvatosan elkezdtem pofozgatni a lányt. Nem
reagált, így egyre nagyobbat és nagyobbat kapott. Nem akartam bántani, így
felkaptam a poharat és nyakon öntöttem vele. Szeme tágra nyílt, majd felült az
eddigi félfekvő pozícióból.
A
megmaradt vizet a kezébe nyomtam majd megitta.
-Köszönöm...-mondta halkan, berekedve
-Jajj,
Istenem, megfáztál?!- rikoltottam fel
-Nem,
nem, semmi bajom...-súgta
-Mi a
neved?
-H-Hella...
-Én
Esmeralda vagyok, ő pedig itt Steven. Miért voltál a
temetőben éjfélkor? Tudod, valójában tényleg előjönnek szellemek, ki tudja mit
csináltak volna veled!?
-S-semmit...
***
Esmeralda
és Steven nagyon kedvesek.
Megengedték,
hogy ott aludjak, de nem éltem vele. Azt mondtam, hogy várnak haza, pedig csak
egyedül akartam lenni. Haza... Már soha nem mehetek
vissza. Végleg elvesztettem a családom, ezek szerint a barátaimat is...
Ethanékhoz nem akarok visszamenni. Egy darabig talán kihúzom az utcán, de a
télen... Halálra fagyni ugyan nem fogok, de a kutak nem fognak tudni működni.
Bizony, meghalni nem akarok. Nem vagyok még abban a végelkeseredett állapotban,
hogy felhagyjak az élettel.
Vak sötét és síri csend honolt a téglaalapú parkbejárat környékén.
Csupán egy utcalámpa pislákolt, körülötte bogarak százai repdestek. Magabiztos
lépésekkel, nemtörődöm arccal vonultam végig a sűrű kavicsszőnyegen. A
park közepén egy nagy virágágyás helyezkedett el. Körülötte padok, azok
mögött pedig hatalmas narancs lombú fák voltak. Csak néhány ember ült a
parkban. Két hajléktalan épp egy kiflin osztozott. Ahogy léptem még egyet,
felém kapták a fejüket. Az egyiknek élénk zöld szemei átszúrtak
rajtam. Ezek olyanok mint az apáé... Csak néztem tovább a
semmitmondó szempárba. Sajnáltam őket, hogy oda jutottak ahol vannak,
de... Éreztem, hogy ezernyi rossz van szétszórva, az általuk letaposott
életúton. Fapofával haladtam tovább. A megérzéseim azt súgták, fussak. De
miért? Mire elértem a hajléktalanokhoz, felálltak.
-Kislány,-szólított
le az egyik.- nincs egy kis apród?
-Nincs,
sajnálom.-mondtam a rövid választ. Sietősre vettem a formát. Az egyik fickó
utánam fordult. Megragadta a karomat és elkezdett rángatni. Valami önvédelmi ösztön, ami eddig nekem nem volt, működésbe lépett.
Mintha reflexből tettem volna, egy ütést mértem az engem ráncigáló fickó
arcára. Elengedte a karomat, közben hátravágódott. A másikkal ugyanezt
csináltam, csak ő vagy 4 métert repült hátra. Sietősen távoztam a parkból és
visszamerültem, a már-már depressziósnak hangzó gondolataimba.
Lassan
haladtam a kihalt utcákon. Csak kódorogtam össze vissza. Szinte éreztem, hogy a
szilánkokra tört szívem egyre kevesebb vért pumpál, verése viszont a fülemben
csengett. Finom, frissensült péklángos illata csapta meg az orromat. Ebben a
pillanatban megkordult a gyomrom. Nem álltam meg, hisz nincs rá pénzem és zárva
is van a bódé. Csak mentem tovább. Egy kihalt utcára értem. Lábam nem bírta,
feladta a szolgálatot. Zokogva zuhantam a térdemre. A sarkamra ültem.
Lehajtottam a fejem. Az égen egy villám szaladt át, amit sűrű zápor követett.
Fáztam, de az összetört szívem fájdalma elnyomta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése