Cs.E.Sz.K... 3. Fuss!

Mind elengedtek. Kellemesen mosolyogtam rájuk. Tényleg csak ennyi kell nekem, hogy megbízzak bennük? Egy ölelés? Pár bátorító szó? Ennyi? Bolond vagyok, de nem ennyire. Mosolyomat letöröltem, helyét az alap arc állásom vette át. Afelé a fiú felé fordultam, aki az előbb megölelt. Szemem elkerekedett a látványtól. Haja fekete, kócos. Szeme vérvörösen izzik. Fejéből szarvak álltak ki. 

Ahogy észrevette, hogy mennyire nézem, szemét becsukta. Nagyot sóhajtott, úgy, hogy szájában láthatóvá váltak hófehér, tűhegyes, éles fogai. Ijedten léptem egyet hátra.  

-Figyelj, ez...- jött közelebb a fiú 

Én folyamatosan hátráltam, míg ő közeledett. A hátam a falnak ütközött. Lassan lecsúsztam, fogaimat összeszorítottam. Szárnyamat egy nagy lendülettel magam elé csaptam, védőfalat emelve a fiú ellen. Közben felborítottam egy könyvespolcot, ami nagy csattanással ért földet. A könyvek szétszóródtak, ám én ezt nem láttam. Hatalmasat sikítottam, mikor a szárnyamnak ütődött egy. 

Akkor kaptam észbe, mikor Ethan beteleportált a szárnyaim mögé. Törökülésben ült előttem, kezével támaszkodott a térdein.  

-Szóval, Hella... Ez a hülye, akitől megijedtél, ő Zed, egy démon! Ezért tűnik ijesztőnek így elsőre. Ha többször látod, megszokod, ennyi. Amúgy nem gonosz vagy hasonló, tiszta jófej, bár nem sokat beszél! Ő bízik benned...-mondta egy szuszra. 

-Bízik be-bennem?-meglepődtem ezen. Hisz még csak most ismert meg! 

-"Ez igaz, de ő érzi, hogy ki a rossz!"-beszélt a szőkeség a fejemben 

Ez igencsak zavaró, hogy belelát a gondolataimba. Hangosan felnevetett majd felállt. Elvontam előle a szárnyaimat, majd én is felkínlódtam magam állásba. 

Ethan egy szobába vezetett. 

-Ez a te ágyad, ez meg a Poletté!-mutatott először az erkély elé, majd az ajtó mögé. 

-Ki az a Polett?-kérdeztem 

-Hát én!-ugrott be mellém egy csaj. 

Hosszú csokoládébarna a haja és hasonló színű a szeme. Egyik kezében néhány cerura, másikban radírok, hóna alá szorítva pedig egy rajztábla van.  

-Szóval te leszel a szobatársam!-mosolyodott el-Nyugi, én nem szoktam hangoskodni alvás közben! 

Megmosolyogtam ezt a mondatát. 

Ethan körbevezetett a házban. Az egész panelházat bejártuk. Közben a szőkeségnek be sem állt a szája. Megtudtam például, hogy őt Mateo nevelte, mert nem emlékezett a szüleire. 

-Én és Zed együtt nevelkedtünk!-mondta 

Ez mind szép és jó, de... Akkor Ethan mi is? 

-Ethan...Lehet egy nagy eséllyel pofátlan kérdésem?-kérdeztem 

-Hogy én mi vagyok? Háát... Ilyen... Izé...-olvasott a fejemben, megint. 

-Izé? 

-Ja... Akit túl fiatalon változtatnak át vagy nem megy elég mélyre a tőr, az ilyen izé lesz... 

-De, ha együtt nevelkedtél Zeddel...Ő, hogy hogy nem.. Izé? 

-Aki lelki fájdalomban részesül, az démon lesz, aki másokat részesít ebbe, az ördöggé válik. 

-Ahm...Ahamn...Ehh... 

Ennyit tudtam kipréselni magamból. Fáradt vagyok és nyugtalan... Nem érzem magam biztonságban köztük. Haza kéne mennem! 

-Inkább gyere velem diákmunkát keresni!-állított meg a szőke fiú 

-Ne kukacoskodj a fejemben Ethan! Eddig is lobbanékony voltam, de mostmár szárnyam is van! Kiseperlek az ablakon!- mutattam az üvegek felé 

Elkezdett röhögni. Jó, hülyeségnek szántam, de azért ennyire vicces nem volt! Kiegyenesedett majd visszasétáltunk a nappaliba. Éreztem, hogy néz valaki. Kicsit oldalra hajtottam a fejem és a szemem sarkából lestem hátra. Zedet pillantottam meg a falnak támaszkodva, szarvak nélkül. Folyamatosan engem bámult, de nem úgy mint a fiúk szokták a lányokat, hanem mintha elbambult volna. 

Tekintete felsiklott az őt figyelő mézsárga szemeimre. Alsó ajka lenyílt és vicsorogni kezdett, ám a szája sarka arról tanúskodott, hogy mosolyogni próbált. 

Teljes testemmel felé fordultam.  

-Mit nézel?-kérdeztem csípőre tett kézzel 

-Ehh-eszmélt fel- É-én...Csak... A szárnyad... 

-Mi van vele? 

-Cs-csak e-ekkorákat még nem l-láttam...-dadogta 

-Csakugyan hatalmasak...-jelent meg az ajtóban Mateo- És olyan feketék mint a frissen kikent tempera... A többieké világosabbak ennél! Nagyon...Hmmm, hogy is mondjam? Különleges vagy... Igen, ez a legjobb szó erre! 

Gondolkodó pózt felvéve lesétált a lépcsőn. Ethan ravaszan mosolygott a falat támasztó démonra, aki kemény pillantásokkal és ökölbe szorult kézzel viszonozta. Ekkor jutott az eszembe a tökéletes terv. Elmegyek Ethannal diákmunkát keresni, de a visszaúton elfutok és hazamegyek. Ez jó ötletnek tűnik!  

-E-Ethan... Elmegyek veled diákmunkát szerezni...-mondtam 

-Akkor visszahúzod a szárnyad és mehetünk!-derült jókedvre 

V-vissza? Hogy? Miért? 

Megfogta a kezem és lehúzott a pincébe. 

Mateo rögtön érezte a célzást. Ethan szorosan magához ölelt. Lágy érintéseket éreztem a lapockáim között. Ahogy oldalra pillantottam, láttam, hogy minden tollam lehullik, de mielőtt földet érne, fekete füstté válik. A szárnyam csontváza lassan visszahúzódott. Meglepetten néztem a szőke fiúra. Kibontakoztam az öleléséből. Elmosolyodott, majd csak annyit mondott "Majd előhívhatod!". Visszamentünk az emeletre. Polli kölcsön adta egy farmer tornacipőjét, abban indultam el Ethannal munkát keresni. Zed ragaszkodott hozzá, hogy jöjjön velünk. A két fiú egy gyors gondolatbeli eszmecsere után közrefogtak, úgy vágtunk neki Freshcral utcáinak. Már a 4. panelháznál jártunk. A mi házunk a 3.-nál lévő keresztutcában van. Mikor megláttam a fel graffitizett 3-ast a falon futásba eredtem. Minden szó nélkül vágtam át a parkon. Óvatosan hátra lestem a vállam fölött. Zed és Ethan lemaradva ugyan, de jött utánam. Még jobban begyorsítottam, kezeimet eszeveszetten lóbáltam magam mellett. Gyorsan vettem a levegőt, mellkasomba éles fájdalom állt be. El fogok esni. Nem szabad! Futnom kell! Nem megyek vissza, nem vagyok az ami ők! Haza kell mennem!  

A fiúk még a sarkon jártak, mikor a kapu elé értem. Zed megindult, de Ethan utána kapott. Hagyják...Ho-hogy, hazamenjek?! Ez volt a legjobb döntésük. Így nyugtattam magam, mikor felbukkant bennem a bűntudat, hogy becsaptam őket. Mélyen a zsebembe túrtam, mikor leesett, hogy mindenem otthagytam. Hol is van a rejtett kulcs? Elkezdtem forgatni a fejem, aztán eszembe jutott, hogy olyan a kapuhoz nincs. Életem leghülyébb és legmerészebb ötletét hajtottam végre. Benyúltam a sövénybe, megkapaszkodtam. Nincs mit tenni, át kell másznom. Lábamat beakasztottam a legvastagabb ágba és feltoltam magam. Addig ismételtem a mozdulatsort, mígnem elértem a tetejére. Az ágak itt már túl vékonyak ahhoz, hogy átmászhassak a tetején, de a bokor túl vastag, nem tudom csak úgy átdobni rajta valamelyik lábamat. Kimásztam a legszélére és a vaskapu tetejére raktam a jobb lábam. Ajkaimba haraptam. Hülyeségre készülök. Elnéztem a fiúk felé. Kényelmesen és direkt lassan közeledtek. Furcsáltam, hogy Ethan nem beszélt a fejemben. Visszafordítottam a fejem az ajtó felé. Éjfekete hajkorona libbent el az ablak mellől. Nincs visszaút, be kell mennem! Másik lábamat is felhúztam, majd a sövény oldalt kiálló vastag ágára rajtam, immáron a kapun belül. Kezeimmel megkapaszkodtam majd a másik lábammal elrugaszkodtam a kerítésről. Talpra érkeztem. Lassan tettem meg a babakék ajtóhoz vezető utat. Bal oldalt az ajtófélfához nyúltam, az alá volt a pótkulcs elrejtve. A zárba csúsztattam és kinyitottam az ajtót.  

-A-anya...-mondtam kicsit hangosabban. 

Édesanyám istennőket megvető tökéletességgel lökte hátra éjfekete, lapockáig érő szögegyenes hajzuhatagát. Szikrázó, élettel teli jégkék szemei fagyosan és ijedten meredtek rám. 

-Gerard!-szólt fel az emeletre apának, aki hasonló arccal jött le. 

Biztos aggódtak értem. 

-Lucy, ő ki?-kérdezte apa anyától. 

-Nem tudom...Átmászott a kerítésen...-súgta édesanyám. 

Mintha mellkason ütöttek volna.  

-A-a...A lányotok...Vagyok...-mondtam. 

A szüleim összenéztek. Apám beletúrt sötétbarna hajába, almazöld tekintetét pedig a padlóra terelte. 

-Sajnálom, de összekeversz minket valakivel! Nekem, még nem született gyermekem! Tudnék róla!- nevetett fel anya 

-Na ne... Ennyire hülyének ne nézzetek! A lányotok vagyok, Hella Stevster, az egy szem gyermeketek! Ne szíiassatok, hogy nem tudjátok, ki vagyok!- fakadtam ki. 

Hirtelen apám kemény pillantásaival találtam szembe magam. Ne, ez nem jó! 

-Kisasszony, nem tudjuk ki vagy, vagy mit akarsz! Névrokonok vagyunk, az igaz, de ne akard velünk elhitetni, hogy a lányunk vagy, ha egyszer nem! Az egyik szoba teli van valami lány cuccaival, ha azt akarod elviheted, de ne lássunk itt többet!-kiáltotta az arcomba a szeretett édesapám. Ennyi... Végleg összetörtem. Fájdalmas könnyek zúdultak le az arcomon. Szinte égették a bőrömet. A sós cseppek kopogtak a parkettán, akár a nyári záporeső. Térdre rogytam. Anyám aggódva húzott fel a földről, és elvezettet az említett szoba felé. Egy nagy utazótáskát tett az ágyra és magamra hagyott. Elfelejtettek volna? De...Azt hogy? Mégis miért? A szárnyaim... Közük van hozzá... Kivágtam a szekrényajtót és vállfástól mindenestől gyűrtem bele a ruháimat a táskába. Cipőimet csak belegórtam. A fürdőmből kihoztam a törölközőmet és a nesseseremet majd azokat is beletettem az utazótáskába. Összepakoltam az iskolás holmimat és a táskába süllyesztettem a töltőmet és a fülhallgatómat. Elgórtam a fésűimet, fehérneműket és minden egyebet, amit fontosnak találtam. A fiókomból kivettem a régi fotóalbumot és eltettem azt is. Egy fekete dobozkát pillantottam meg a tároló egység aljában. Lassan kihúztam onnan és gondolkodás nélkül beraktam a táskámba.  

Oldalamra akasztottam az iskola- és utazótáskát. Nem akartam azokba a rideg szemekbe nézni... Nem akartam a fiúknak magyarázkodni... Kijárat képpen az ablakot választottam. Majd csak észreveszik, hogy elmentem. Megindultam valamerre a verőfényes utcákon.